Magyar Narancs: Elég vagány intézmény lehetett a BBC a hatvanas években, ha bárki besétálhatott az utcáról, és kellő tehetséggel meg némi szerencsével munkát kaphatott, mint a regény hősnője.
Nick Hornby: Ma már a BBC is úgy működik, mint minden rendes nagyvállalat, de valóban szép idők voltak azok, amikor a fiatal Stephen Frears vagy a későbbi Monty Python-tagok gyakorlatilag az utcáról beesve munkát kaptak. Frears rendező akart lenni, hát hagyták, legyen. Hasonló történt a többiekkel is.
| ||
MN: Jól indult a hatvanas évek: a Penguin Books, kiállva az ellene indított obszcenitási per próbáját, megjelentethette a Lady Chatterley szeretője csonkítatlan kiadását. Milliók fogytak el belőle.
NH: Épp a minap olvastam, hogy 1912-ben hatalmas forgalmi dugó alakult ki Londonban. A csődületet az okozta, hogy a West End egyik színházában műsorra tűztek egy darabot, amiben ki merték mondani, hogy „bloody” (magyarul: „istenverte”– a szerk.). Na, erre meg is állt a forgalom. A következő nyelvi áttörésre a Lady Chatterley megjelenéséig kellett várni. A Fanny Hill is el volt zárva vagy 200 évig, mert szexualizáltak benne – Lady Chatterley után azonban Fanny Hill is rászabadult a tömegekre.
MN: Íróként mintha kerülné a szexet.
NH: Kerülöm, igen, mert csak elkontárkodnám. Nagyon kevés írónak sikerült eddig jó szexjeleneteket összehozni. Sőt, egyetlen olyan irodalmi szexre sem emlékszem, ami megmozgatott volna.
| ||
MN: A Vicces lány a hatvanas évek show-bizniszének csillogását eleveníti fel – mindenki itt van, aki számít, még a kor rettegett gengszterei, a Kray testvérek is.
NH: A show- és a gengszterbiznisz helyenként összeért, volt átjárás az al- és a felvilág között. Az alvilág mint téma engem meglehetősen hidegen hagy, boldog-boldogtalan megírta már a maga gengszterügyi értekezését, de azért egy gyengém nekem is van: a Hosszú nagypéntek című film. Bob Hoskins óriásit gengszterkedik benne.
MN: Úgy képzelem, szórakoztató stílusgyakorlat lehetett megírni azokat a fiktív kritikákat, melyek a könyvben szereplő kitalált tévésorozatot méltatják.
NH: Nem kellett messzire mennem, hiszen magam is újságíróként, kritikusként kezdtem. Tudja, mekkora boldogság, hogy már nem kritikaírással keresem a kenyerem? Sok örömöm nem volt benne. Évekig írtam könnyűzenei kritikákat a The New Yorkernek, rühelltem is rendesen. Valami olyasmi lehet a szerkesztési alapelvük, hogy irtsunk ki minden eredetiségre utaló jelet a szövegből. A leadott cikkeimből csak valami uniformizált szöveg maradt a nyomtatásban. Ma már csak a The Believernek, Dave Eggers irodalmi magazinjának írogatok. Itt nem számít más, csak a személyes hang, a párbeszéd az olvasókkal – csupa olyasmi, ami a nagy lapoknál szinte szitokszónak számít.
| ||
MN: A regényben feltűnik a klasszikus sznob alakja, Vernon Whitfield, aki mélységesen lenéz mindent, ami háromnál több embert szórakoztat. Léteznek még ma is Vernon Whitfieldek?
NH: Ez a csata egyszer már meg lett nyerve, győzött a popkultúra. Ma már csak elvétve találni olyan műkritikust, aki szerint van jó és rossz művészet. A képzőművészet és a klasszikus zene az utolsó két bástyája ezeknek a „csak én tudom, mi az érték” alakoknak.
MN: Van érzéke a klasszikus zenéhez?
NH: Az égvilágon semmi.
MN: A Vicces lány sztorija nemcsak a hatvanas években, de a mában is játszódik: a hajdan népszerű tévésorozat szereplői kapnak még egy esélyt az élettől. Nem mindenki öregedett az előnyére, a hajdan divatos férfisztárból például kicsit homofób, kicsit rasszista bácsi lett. Old school munkáspárti habitus – mondja erre az egyik szereplő.
NH: Hát, igen, nagyon is jellemző ez a hatvanas-hetvenes évek mára megöregedett munkáspárti szavazóira, akik aztán Margaret Thatcher táborában kötöttek ki. A legtöbbjük ellenezte a bevándorlást, és nem volt valami elfogadó a homoszexualitással szemben.
MN: Nemrég maga Roger Moore nyilatkozta, hogy a producerek jobban teszik, ha egy igazi angol-angol színésznek és nem Idris Elbának ajánlják fel James Bond szerepét. Ez is efféle oldschool elszólás?
NH: Pontosan.
MN: A Trainspotting írója, Irvine Welsh szerint a londoni Central Line metróvonalon remekül lehet regényt írni. Osztja a véleményét?
NH: A metrót írásra nem használom, csak közlekedésre. De mostanában rászoktam a kávézókra. Ha mások is látnak, nincs pofám ötpercenként felugrálni a szöveg mellől, ahogy azt az irodám magányában egyébként gátlástalanul megteszem.
MN: Pedig Samuel Beckett szigorú tekintete kíséri a munkáját…
| ||
NH: Valóban hatalmas Beckett-poszter lóg a falamon, Jane Bown portréja az idős mesterről. A híres becketti arc, amin minden egyes ránc jól kivehető. Nem is annyira a munkássága, mint inkább az arca áll közel hozzám, hogy ez épp egy művész arca, mellékes. Lehetne akár vízszerelőé is. Egy sokat élt férfiarc.
