Két lex Gerenday volt. Az egyik Gerenday György teljesítménye, egy javaslat, amit 1913-ban a magyar kormány elfogadott, és törvénybe is iktatott. Ez a Gerenday az akkor gyorsan fejlődő szabadtéri sportok és testnevelés elkötelezett híve, aztán a Magyar Athletikai Club elnöke.
A másik lex Gerendayról csak most szerezhetünk tudomást; de ez Lukácsy művének és értékrendjének a lényege. Egy levél, amit a családfő, Gerenday Béla a húszas években fiatal fiának és nevelőinek fogalmazott. "Fiam nevelésénél kérem a következőket szem előtt tartani." Hét bekezdés, nyolc mondat. Lukácsy könyvének 157. oldalán található. A Lex Gerenday írója szemében ez a leglényegesebb: egy akkori magyar gentleman értékrendje. Gentleman, úr, polgár: erre még visszatérünk. A Gerendayak polgárok voltak, nem nemesek, kezdve Antallal, aki vállalatukat megalapította: kőfaragómesterek, szobrok és emlékművek tervezői, készítői.
Családtörténetet írni, főleg egy család még élő leszármazottjának, egyszerre könnyű és nehéz. Köny-nyű, mert ismerte felmenőit, rokonait, ő nem kívülálló. A kezébe kerülhet egy levél, egy irat, felcsillanhat egy kép, segítheti a családi emlékezet. Nehéz, mert az ilyenfajta írót két tudatos cél serkenti: saját magának ír, ugyanakkor olyan olvasóknak, akik a családját nem ismerték, nem is ismerhették.
A magyar irodalomban kevés olyan mű van, amelynek tárgya eo ipso a magyar polgárság. Tormay Cécile, Márai, Ottlik ilyen művei értékesek, maradandóak, de mindhárom író műveinek kerete, tárgya, szemszöge más. Talán Márai az egyetlen, aki egész élete során hangsúlyozta polgári származását és a polgári erények fontosságát (és azoknak oly gyakori hiányát). E szempontból is különös (mint mindig) Krúdy Gyula szerepe. Krúdy nem volt polgár, de írásaiból itt-ott kitűnik a polgári erények és polgári életmód tisztelete. Polgári portrékat nemigen festett (Lukácsy portréi sokat mondanak, talán főleg a Gerenday asszonyokról és lányokról írottak), de egy-egy oldal Krúdyból érezzük a múlt vagy egy-egy teremtményének lélegzetét, amely más és több, mint a gyakran felidézett levendulaillat az almáriumokban, vagy a törökdohányos pipafelhő szaga az úriszobákban.
Magyarországtól nyugatra Balzac, Flaubert és Proust, sőt még Thomas Mann Buddenbrookja sem festett idillikus képet az ott már régen létező polgári családokról. Lukácsy beszámolója nem idillikus, nem is nosztalgikus, hanem megrázó. De miért? Magyarországon ennek történelmi okai voltak és vannak. E tekintetben is forrás aLex Gerenday.
Mert mi történt a polgársággal százötven év alatt? Túl kevesen voltak ahhoz, hogy a magyar nemzetet és népet feltöltsék értékrendjükkel (ahogy a magyar nép sem volt eléggé szapora, nem tudta betölteni a természet adta Kárpát-medencét). Kisnemes, földbirtokos, állam- vagy megyehivatalnok, jegyző, katonatiszt, nagykereskedő: valamilyen "középosztályt" alkottak (ha ez a jelző egyáltalán érdekelte őket 1890 előtt). Később aztán az "úri középosztály" fogalma itt-ott felcserélődik a "keresztény középosztály" jelentésével. Eléggé vékony volt ez az akármilyen "középosztály" Magyarországon, mint majdnem minden más kelet-közép-európai országban. És továbbra is bonyolítja mindezt a "polgár" változékony fogalma.
A magyar szó nem újondi: felnémet eredetű, de hiányzik belőle a citoyen, citizen, cittadino átfogó jelentése. Ennek eredeti értelme: "városlakó" - még ha több mint kétszáz éve mindenütt állampolgárt is értenek alatta. Létezett ilyen Magyarországon is, bár pontosabban és kizárólagosan talán csak az erdélyi szász polgárság keretein belül. A "polgár" fogalmának története az újkori magyar történelemben nem egyszerű. Jelentése a reformkorban pozitív, és az marad nagyjából 1918-ig. De 1919 után a jelző jóindulatú árnyalata elhalványul, és aztán persze a kommunista uralom alatt is. Sugall valamit az is, hogy Gerenday Béla barátai az Országos Kaszinóban már az 1920-as években Régi Gárdának nevezik magukat. A 30-as években a "polgár" már nem sokat ért, a szó használata sok embernek valami szabadelvű, "talán még zsidó is" árnyalatot jelentett. Valamikor 1989 után úgy látszott, hogy egy új magyar középosztály alakul (én úgy hiszem, ez lehetett Antall József kívánsága is), de ez nem történt meg. Rövid ideig a Fidesz is használta a polgárt mint pozitív jelzőt. Aztán alig.
A Lex Gerenday szerzője emlékművet alkotott. Aki olvassa, láthatja, rádöbbenhet arra, hogy igenis, Magyarországon is volt ilyen, és különösen, magyar módon. Jézus már megmondta, hogy a szegények mindig itt lesznek közöttetek. De az arisztokráciáról semmit nem szólt. Az egyik Gerenday csak kétfajta embert ismert: urat és csirkefogót. Túlzás, pontatlanság, valami kis igazság mégis rejlik ebben az indulatos aforizmában: mert nem mindenki csirkefogó, aki nem úr, de mindenki úr lehet, ha nem csirkefogó. A "polgár" osztályt jelentett, az "úr" kevesebbet. De az "úr" Magyarországon a legszebb értelmében valami más volt, mint osztály: meggyőződést, viselkedést, olyan önérzetet jelentett, amelynek mélyén nem gőg, hanem emberség és becsület találtatik. A magyar paraszt is képes úriasan viselkedni - mint ahogyan az angol gentleman sem egy osztályhoz kötődik. A Gerendayak polgárok voltak és urak. Hát ilyenek is voltak Magyarországon. Lesznek-e még? A tömegdemokrácia és a népszuverenitás korában? Hinni ezt nem merem.
De voltak, léteztek, valóban, igazán.
A könyv címe: Lex Gerenday. Egy polgárcsalád 150 éve. Corvina Kiadó, 2011
