Örkény! – kiállt fel a fülszöveg, utalva a hagyományok ösvényére, és persze a szándék tényleg dicséretes. A feladat a legtöbbször dicséretesen teljesül is, noha olykor tényleg úgy érezni, hogy a szöveg feladat: mintaszerűen követik ugyanis egymást az írást szervező elemek, a – néhol túl hosszúra is nyúló – felvezetés, aztán a csattanó. Utóbbi hol abszurd, hol vidám, hol az egészen komor valóságra mutat rá.
Rényi szatíráinak nélkülözhetetlen kellékei mi vagyunk, a hétköznapi abszurditásaink, influenszerestül, oligarchástul. Nevethetünk vagy összeszorulhat a torkunk, ez az aktuális lelki állapotunktól is függ. De olykor érezzük, hogy meg-megdöccen valami, más a ritmus, néhol túlzottan is fel vagyunk készítve a nagy (olykor épp emiatt közhelyes) fordulatra, még akkor is, ha azt megelőzően olyan meglepő elemek billentik ki a valóságot, mint a csapból folyó kóla, az erőszakos szellemek, vagy a megbabonázó erejű jósok. Persze azért vannak olyan eltalált ötletek is, mint a láthatatlanná váló tanáré, amelyek jó érzékkel állítják feje tetejére az amúgy is fejtetőn álló valóságunkat. Rényi novellái épp arra jók, hogy szórakoztassanak, hogy néhány megállónyi utazgatás közben elüssük az időt, ki- vagy épp bekapcsoljunk, felfigyeljünk, vagy épp csak másra figyeljünk, mint amire egyébként muszáj.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
