Nos, éppen eme izgalmas tárgy alapos körüljárására tesz kísérletet legutóbbi könyvében Sándor Klára nyelvész. S nem csupán elhúzza az olvasó orra előtt a megoldás lehetőségének mézesmadzagját: ahogy letettük a könyvet, úgy érezzük, hogy tényleg sokkal többet értünk a régi írások jelentőségéről és rokonsági viszonyairól. A továbbra is fennmaradó rejtélyek pedig még izgalmasabbá teszik a témát, s egyben fenntartják az olvasó lelkesedését.
Megannyi város- és faluszélekre biggyesztett székely írásos tábla és militarista pólófelirat nyomán a laikus olvasóközönség könnyen gondolhatja úgy, hogy az abban a több szempontból obskúrus szubkultúrában tényleg rovásnak nevezett írás meg a vele való foglalkozás a ködevők és a dilettáns fundamentalisták monopóliuma. Ám Sándor Klára könyve önmagában is bizonyság arra, hogy e téma nagyszerű és izgalmas – feltéve, ha egy efféle, egyszerre több tudományág kutatási eredményeit egyesítő, friss megközelítésekkel élő munkában ismerhetjük meg. A szerző módfelett alapos, hiszen a fonémák és grafémák sajátságain keresztül a Kárpát-medencében talált, honfoglalás kor előtti és alatti írástöredékek elemzésén át az ősi török írások regényes felfejtéséig és az igen gyér számú székely írásemlékek számbavételéig sok hasznos és érdekfeszítő témát ölel át a könyv.
S ideje, hogy leszögezzük: Sándor Klára remekül, szinte lebilincselő modorban ír. Egy olyan kötetet forgathatunk hasznosan, amely képes lekötni az írás- és nyelvtörténetben vagy éppen népességtörténetben nem is oly felkészült olvasó figyelmét is – miközben megközelítése maximálisan szakszerű, és a szakma sem találhat benne kifogást (vitapontot nyilván annál többet). A könyv maga is polemikus közelítéssel veszi sorra a sokszor szaktudósok korábbi generációi, néha kortárs kutatók által is támogatott téves, torz állításokat. Ma már tudjuk, hogy ezt az írást leegyszerűsítő és némileg értelmetlen rovásnak nevezni, hiszen az írástípusok, az ábécék között nincs olyan család, amelyet a rögzítésének állítólagosan kizárólagos módja különítene el a többiektől. Ráadásul a bizonyítékok is arra mutatnak: nem az összmagyarság, hanem csupán a székelyek írása volt. Ugyanakkor merő tévedés mindezt holmi humanista misztifikációnak nevezni, hiszen a székely írás emlékei között akadnak bizonyíthatóan 13–14. századból származók – és akkor még nem emlegettük a honfoglalás kori vélelmezett elődöket (mint az alsóbűi fúvóka feliratát). Szintén alaptalan vélekedés, hogy eme írástípust az egyház üldözése miatt válthatta le a latin ábécé – az igazság az, hogy a fennmaradt régi székely írásos feliratok éppen templomok falába karcolva vésve maradtak fenn, s lejegyzésükben is kulcsszerepet játszottak tudós székelyföldi ferences szerzetesek (pl. Kájoni János).
Külön s látszólag a könyv szövetéből kilógó fejezet foglalkozik a székelyek etnikumtörténetével, melyben a szerző gondosan összeveti az egymással is vitázó, dialogizáló, konkuráló elméleteket, s próbálja kialakítani a maga (témája természetéből fakadóan korántsem végleges) álláspontját. Ezek szerint (s most spoilerezni fogunk) a székelyek vélhetően nem magyar eredetűek, s eredeti török közegükből hozták magukkal az eurázsiai török (nyugati ótörök és keleti türk) írástípusukkal rokonságot mutató írástípusokat. E népesség azonban már első letelepítési helyén, a Dunántúl déli és nyugati régióiban összeolvadt a környező magyarsággal, és később több lépcsőben a mai Székelyföldre települt – magával hozva a ma dunántúlinak ismert dialektusok nyelvi elemeit. Nem kevésbé érdekes az írás konkrét eredetének vizsgálata. Ennek során több közismert, amúgy a tudós közösségből származó álláspontot is kritikával jegyez (például a székely ábécé bizonyos írásjegyeinek glagolitából, illetve cirillből származtatását), s a maga részéről inkább a belső keletkezésű, autochton, ámde számtalan változatban burjánzó ótörök írásjegyekben véli felfedezni a székely írás forrásvidékét. Nem kevésbé tanulságos e könyvben magának a rovásírás kutatástörténetének felvázolása s a vele kapcsolatos, most már több évszázados viták és diskurzusok rekonstrukciója. No, meg a mai kutatásterületek gondos számbavétele, és néhány elkerülhetetlen oldalvágás a műkedvelő, fantazmagóriát misztifikációra halmozó, önjelölt „rováskutatók” irányába. A könyv egyik erénye kétségtelenül finom iróniája, néha határozottabb humora: például nem kis megkönnyebbüléssel olvashatjuk, hogy a közelmúlt kutatásainak sikerült végre tisztázniuk a furcsa, „rovarszerű”, kettős hangokat jelölő írásjelek eredetét: ezután már senkinek sem kell kozmikus jeleket látni beléjük. Nem baj, csak azért is fognak!
Typotex, 2014, 356 oldal, 3500 Ft
