Könyv

Tizenhat bagatell, ami mégsem az

Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk. Történetek a mából

  • Horváth Györgyi
  • 2013. szeptember 15.

Könyv

Schein Gábor írt már irodalomtörténeti monográfiát, tanulmánykötetet, regényt, drámát, verset, gyerekkönyvet, publicisztikát, de a Megölni, akit szeretünk az első kisprózakötete - és a szerző ezt is jól csinálja.

Főként az ún. tárcával rokon, azaz a mindenkori aktuális ma eseményeiből kiinduló, félig publicisztikai, félig irodalmi írásokat tartalmaz, és erre a műfaji összetettségre már az alcím is ráirányítja a figyelmet: "Történetek a mából". És csakugyan történetek, bár Schein üdítő módon tolja el az arányokat a nálunk mostanában talán kevésbé bevett, statikusabb, inkább egy-egy élethelyzet, epizód vagy figura megrajzolására törekvő életkép és portré felé, szemben a dinamikusabb, sok eseményt bemutató hagyományos elbeszéléssel, novellával.

Ez a vegyes műfajúság jól érzékelhető a címadó írásban is, mely a többihez képest igen hosszú, a kötet mintegy negyedét teszi ki, és talán a leginkább közelít a klasszikus novellához - miközben eredetileg egy újsághír továbbgondolásaként született. A lakása elárverezésének hírére magát elbarikádozó és fegyvert fogó (eredetileg svájci) nyugdíjas matematikatanárról szóló hír korábban már versírásra is sarkallta a szerzőt, ezúttal azonban a zavaros értékrendszerű Kiefer úr magánszabadságharcának és megsemmisítésének a történetévé válik. A sztori egyszerre üldözés- és nyomozástörténet, valamiféle groteszk lenyomata az önpusztító képmutatásnak, ami a legkegyetlenebb tetteket a legnemesebb eszmék nevében követi el, mondván: "megölni, akit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjunk". Kiefer úr ráadásul az egyetlen a kötetben, akit hagyományos értelemben véve cselekvő hősnek tekinthetünk: kézbe veszi a sorsát, eseménysorok tudatos kiváltója lesz, jelentős hatással van a környezetére, médiafigyelem irányul rá, sőt kis ideig még pozitív hősként is ünneplik. Ezzel szemben a kötet többi főszereplője legtöbbször marginális figura: hajléktalan, értelmi fogyatékos gyerek, szenilis öreg néni, negyven körül érthetetlenül kiviruló vénlány, esetleg szakmájától és életétől megcsömörlött történészprofesszor. 'k inkább elszenvedői a körülöttük lévő világnak, mintsem alakítói. A tettek ezekben a történetekben rendszerint vagy balul sülnek el - akár az események együttállásának valamiféle kiszámíthatatlan véletlene folytán (a születésnapi akvárium pár perccel a nagy pillanat előtt széttörik, a lelki vigaszként kapott kiskutya váratlanul elpusztul, lásd: Annácska születésnapja; Kutya, gyerek) -, vagy teljesen öncélúvá válnak (bútorok átrendezése a Hibiszkuszünnepben, tüntetés a Dér a kutyánban), vagy a környezet gyanakvása övezi őket (A bolgár határőr, Dóra titka), vagy a józan észt felülírva a cselekvő szégyenletes bűnévé változnak át (Szélsőséges esetben), vagy alig járnak számottevő változással (Malacka). A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a statikusság, a környező világ alakításáról való lemondás élménye meghatározó, és ezt - az alcím nyomdokain haladva - akár társadalmi diagnózisként is felfoghatjuk.

Schein Gábor elbeszélői hangjában vegyül a fekete humor, a groteszk, az irónia, a kiábrándultság és a felszabadult nevetés, jelen van az abszurd kelet-európai létezésre és az egyén lelki rezdüléseire figyelmes szem, és ugyanúgy jellemzi a nyugodt tempójú, helyenként már-már mesemondó hangnemű, személyes elbeszélésmód is. Schein nem kedveli a poentírozott szerkezeteket, narrációja rendszerint elidőző, kényelmes, a befejezés hirtelen lezárásként érkezik, ha pedig mégis erősen épít a csattanós befejezésre való várakozásokra, akkor direkt nem csapja le a labdát (Dóra titka). Schein ennyiben játszik a csattanóval, inkább maga a folyamat, az epizód, a portré, a kimetszett valóságszelet bemutatása érdekli, és kevésbé az, hogy elvarrjon minden szálat. Ha választanom kell, a Malacka, a Hibiszkuszünnep, A bolgár határőr, a Szélsőséges esetben és a Tavaszi hó a kedvenceim, a némiképp tét nélkülinek ható utolsó írás (Van olyan súly) kevésbé, ahogy a Kazán és az Ébredés lélektani novellapárosa is talán gyengébb a többinél. De öszszességében Schein ügyesen egyensúlyoz a kiábrándult és a játékos, a feje tetejére fordított és a metszően pontos, a realista és a látomásos között - és ez a keveredés nemcsak izgalmas, de fájdalmasan passzol is a mához.

Kalligram, 2013, 160 oldal, 2600 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.