Könyv

Súgások és sikolyok - Györe Balázs ügynökkönyve

Könyv


"Négyszázötven évvel ezelőtt még tartott Kőszeg ostroma." Ezzel a mondattal indul Györe Balázs legújabb kötete. De mi köze vajon Jurisics Miklósnak meg a kőszegi várvédőknek (az évszám, 1982 kijelölésén túl) a szocializmus utolsó két évtizedében bolyongó, útkereső, szeretkező és csalódó, nagy barátságokra vágyó s végül magukra maradó fiatal értelmiségiekhez? Nem sok, mondhatnánk, és valóban, az első bekezdés után nyomát is vesztjük a derék horvát várkapitánynak. Mégis, habár belemagyarázásnak tűnhet, a könyv előrehaladtával egyre inkább az az érzése az olvasónak, hogy akárcsak Jurisics (akinek a felbukkanása nyilván önmagában is ironikus), a narrátor sem hajlandó feladni valami eleve kudarcra ítélt, kilátástalan és voltaképpen megalázó küzdelmet. Aztán egyikük se nyer, egyikük se veszít, tovább élnek, ennek minden terhével együtt.

Kötetet és könyvet említettem, mert nem akartam regényt mondani, holott a műfaji megjelölés: regény, dokumentum. A töredékes részletekből és ready made szövegekből álló konstrukció mégsem kezd el regényként működni. Lényege szerint nem áll, nem állhat össze Györe könyve a szó hagyományos értelmében regényszövetté. Mert nem arról a posztmodern közhelyről van már csak szó, hogy nincs lineáris, lekerekített és hiánytalanul végigbeszélhető narratíva, hanem arról, hogy a felidézhető emlékek törmelékeiben is csalatkoznunk kell. Ráadásul önhibánkon kívül kerülünk a létbizonytalanságok hideg pusztájába, hiszen nem egyszerűen az emlékezet működése lepleződik le, nemcsak a feledékenység áll a múlt bomlásának hátterében, hanem az az egészen új (habár nem teljesen váratlan) tapasztalat, hogy ha nem is másképp történtek a dolgok, mint amire emlékszünk, a mozgatórugók és az érzelmi indíttatások gyökeresen mások, mint gondoltuk.

Miről is van szó? Adott egy Györe Balázs nevű narrátor, aki 2010-ben, a levéltárban szembesül azzal, hogy bő harminc évvel korábban közeli barátainak tartott emberek rendszeresen jelentéseket írtak róla az államhatalom számára. Mit lehet ezzel az információval kezdeni, hogyan tudja megemészteni ezt a szerző-főszereplő, akiről sejthető, hogy ha a barátság kerül szóba, egyébként is igen szigorú a véleménye: "A barátságot nagyon komoly dolognak tartottam és tartom ma is. A barátommal, ha van, mindennap találkozom. Mindennap akarom őt látni. Ha van dolgunk egymással, ha nincs. Ha van megbeszélni valónk, ha nincs. Akkor is találkozom vele, ha már mindent megbeszéltünk. Ha csak unatkozni tudunk, akkor is. Együtt unatkozunk. A barátság nagyon unalmas és időigényes. Ülünk, hallgatunk és unatkozunk. Ez a barátság." És ez a barátság lepleződik le, erről derül ki, hogy ami elmélyült, közös unatkozás az egyiknek, az államvédelmi munka volt a másiknak - még csak abban sem lehet biztos az elbeszélő, hogy a "barátja" önakaratából találkozott vele, és nem valami tartótiszt utasítására.

Györe elkeseredett munkája valahol itt kezdődik, emlékszilánkokból, álomleírásokból, a másik fél helyében írt belső monológokból és nem utolsósorban hivatalos jelentésekből kockánként újraépítgetni valamiféle múltat, kikalapálni az emlékezet csorbáit, s az én omladozó szerkezetét mégiscsak (kvázi Jurisicsként, ugye) megvédeni a történeti realitás személyiségromboló rohamaitól. A gesztus egyik legszebb eleme s egyben a Barátaim... különös, megrendítő innovációja az, ahogyan megpróbálja domesztikálni a III/III-as dokumentumokat. Saját feljegyzései, leírásai és kommentárjai közé emeli őket, mintegy egyenrangúvá teszi ezeket a stigmatizált szövegeket. De nem épít belőlük önálló konstrukciót, elkerülve ezzel, hogy mégiscsak jelentést és jelentőséget tulajdonítson az aljas szándékból és végső soron teljesen értelmetlenül keletkezett anyagoknak. Azt sem állítja ugyanakkor, hogy ne lenne - így, utólag - döntő fontossága a maga életében annak, hogy ezek a jelentések létrejöttek róla és környezetéről. Ám ennél nem megy tovább. A Barátaim... mélyén egy, az egész korszakot leíró nagyregény is ott lapul, Györe mégsem ezt akarja felszínre hozni, sajnos és szerencsére egyszerre. Szerencsére, hiszen így a könyv nem kényszerül válaszadásra, tablófestésre, megmarad a megrendítő személyes vallomás medrében. Sajnos, hiszen az a tapasztalati anyag, ami itt megcsillan, a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tartana, sőt, társadalmi jelentősége lenne egy olyan nagyregénynek, amely ezekről az évtizedekről ilyen nézőpontból beszél. Ezt a későbbi generációk nem vagy legalábbis nem így fogják majd megírni.

Kalligram, 2012, 192 oldal, 2500 Ft


Neked ajánljuk