Ács Pál

Szökés a kolostorból

Hesse és az értelmiség

  • Ács Pál
  • 2016.02.14 12:01

Könyv

A távoli jövőből, Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című nagyregényének utópisztikus világából visszatekintve a 20. század első fele a történelem legsötétebb korszakának látszik.

Ebben a „háborús korban” a mérhetetlen vérontás együtt járt a szellemi elposványosodással. Az értelmiséget igába hajtotta a politika. A tudósok és művészek választhattak a megalkuvás vagy az öngyilkosság, a hallgatás vagy az elbujdosás között. A szellem egyetlen célja az öldöklés és pusztítás szolgálata lehetett. Hogy mi a kétszer kettő, azt a tábornokok döntötték el.

Elefántcsonttorony

Ez volt az abszolút mélypont – így emlékeznek rá a könyvben a kései korok szülöttei. Ám ekkor – a történelem árapálymozgásának hatására – a regény fiktív 20. századának végén lassan béke lesz. (Az üveggyöngyjáték 1943-ban, tehát még a második világháború vége előtt jelent meg.) Az értelmiség újrarendezi sorait. Ekkor alakul meg – egy képzeletbeli országban – aszketikus szellemű entellektüelekből Kasztália, a Múzsák forrásáról elnevezett zárt szellemi közösség. Pontosan olyan „mord lelkű” alakok élnek itt, mint a Hesse-kortárs Babits Mihály Jónása, aki „rühellé a prófétaságot, / félt a várostól, sivatagba vágyott”. Goethétől vett kifejezéssel „pedagógiai rendtartománynak” nevezi Hesse ezt a profán szerzetesrendet. A rend „nevelési hatóságának” legfőbb feladata ugyanis a szellemi elit kiválogatása és kiképzése. Az alkalmasnak talált gyerekek a rend tagjaivá válnak, nem gyűjthetnek vagyont és nem nősülhetnek meg. Legjobbjaikból kerül ki a rend vezérkara, a magiszterek tanácsa, ez alkotja Kasztália kormányzatát. A magiszterek személyesen jelölik ki utódaikat, valahogy úgy, ahogy a „primitív” népek esőcsináló mágusai, a remeteközösségek elöljárói vagy az indiai jógik teszik.

Kasztália természetesen szimbólum. A Szellem utópisztikus elefántcsonttornya, ahová az első világháború borzalmaitól megcsömörlött, a fehér és vörös diktatúrák terrorjától megrettenő európai értelmiség, a német „polgári” humanisták és magyar nyugatosok igyekeztek bezárkózni. A regény utópisztikus rendtartománya Kelet és Nyugat hagyományait egyesíti: hasonlít a platóni akadémiára, a távol-keleti kolostorkomplexumokra – és egy kicsit Szathmári Sándor szatirikus antiutópiájára, a Kazohiniára is. A kasztáliaiaknak nincs kapcsolatuk az őket körülvevő országgal, a politikát mindenestül elutasítják. Kasztália lakói elvont művészetekkel és tudományokkal foglalkoznak, főként zeneelmélettel, matematikával, nyelvtudománnyal, egyszersmind buzgón gyakorolják a meditációs jógatechnikákat. A személyiség túlhajtásait lenyesegetik. Kasztália platóni tudósállamában nincs színház, kép és szobor, nem tartanak koncerteket, a művészet elméleti stúdium itt, a valóságban nem jelenik meg. A 19. századot úgy emlegetik, mint a szellemi rothadással egyenlő (jórészt politikai) publicisztika, a „tárcairodalom” korát. A rend tagjai nem olvasnak újságot, idegenkednek a világtörténelem tanulmányozásától is, mivel szerintük a történelem a hatalomért és a javakért folytatott brutális harcról szól, nem pedig az örök értékekről.

A rend legkülönösebb és egyben legfontosabb foglalatossága az úgynevezett „üveggyöngyjáték”. Eredetileg egy alternatív zenei kódrendszer volt ez, amelyet fokozatosan terjesztettek ki a kultúra egészére. Az üveggyöngyjáték alapsémája egyszerű: lehet egy Bach-fúga motívuma vagy a konfuciánus elvek szerint megépült kínai ház szerkezete. Maga a játék viszont bonyolult szabályok szerint megvívott szellemi torna, leginkább egy univerzális sakkversenyhez hasonlít, melyben a kasztáliai tevékenységkörök minden értékét és tartalmát mozgósítják. Az üveggyöngyjátékos legfőbb feladata – elvileg – az igazság feltétlen tisztelete, a szellemi mértékek és súlyok hitelesítése. A játék azonban, bármily kifinomult is, játék marad, semmi több.

Zavaros ár fenyeget

A könyv maga egy valamikor a jövőben, a 3. évezred elején élő kiváló üveggyöngyjátékos, Josef Knecht fiktív életrajza, amelyet még később, a 25. században vetnek papírra. Nevelési regény, amely számos szellemi szálon kapcsolódik a német polgár műveltségeszményéhez, a goethei fejlődésmodellhez. A mű varázsának titka (egyúttal megközelítésének nehézsége) abban áll, hogy nem pusztán leírja a hős szellemi fejlődésének történetét, hanem az olvasót is bevezeti, beavatja az üveggyöngyjátékoslét titkaiba. Knecht (magyarul: szolga) gyermekként kerül be a rend iskoláiba, szüleire, családjára később már nem emlékszik. Lépcsőről lépcsőre haladva mélyíti tudását, mígnem maga is magiszter, üveggyöngyjáték-mester lesz. Útján kiváló tanárok, afféle guruk igazgatják lépteit: a mély érzésű zenemester, a kínai remeték életét élő Idősebb Testvér és a nagy műveltségű Thomas von der Trave, Knecht hivatali elődje, az üveggyöngyjáték mestere, akit Thomas Mann alakjára szabott Hesse. Knecht tanítói archetípusok: a kultúra egy-egy aspektusát képviselik. Knecht barátai is a német értelmiség jellegzetes fajtáit reprezentálják: egyiküket például a túlfinomult, ideggyenge Nietzschéről formázta az író.

Knecht életrajzának különössége, hogy a nevelődés eseményfonatába – egyre szembetűnőbb mellékszálként – belekerül a „lenevelődés” fordított fejlődésmenete is: ahogy elmélyülnek Knecht tudományos és spirituális készségei, úgy növekszik benne a kétség és aggodalom Kasztália sorsát, jövőjét és egész küldetését illetően. Az egymással vetekedő meggyőződések küzdelme − „ég és föld, jin és jang között” – alkotja a regény voltaképpeni cselekményét. Knecht már gyermekként felfigyel arra, hogy némely tanulótársai elhagyják az elit iskolákat, eltűnnek, hazamennek. Ekkor ismeri fel azt, hogy Kasztália térben és időben határok közé van szorítva. Egyetemi tanulmányai során Knecht heves vitákba keveredik diáktársával, az előkelő származású Plinio Designorival. (Plinio vendéghallgató Kasztáliában, idő múltával visszatér a „világba”, és liberális politikus lesz.) A két antagonista közti zaklatott párbeszéd – Plinio bírálja, Knecht pedig védelmezni próbálja Kasztáliát − keskeny fénycsóvát vet Knecht számára a rendtartományon kívüli világra. Plinio döbbenti rá arra, hogy a szellem elzárkózása a valóságtól terméketlen, káros és veszélyes.

Knecht érzi, hogy újabb háború közeledik, amely végpusztulással fenyegeti a védtelen, kisded játékaiba merülő, süket értelmiséget. Szétfeszíti a dilemma: hogyan őrizheti meg féltett függetlenségét a szellem, ha rákényszerül arra, hogy a létkérdések helyett a veszélybe jutott világ dolgaival foglalkozzon? Hogy lehet politikus az, aki szíve mélyén apolitikus? Hogyan lehetséges befolyásoktól mentes, magas színvonalú tudományt művelni úgy, hogy az ne legyen se „tárcairodalom”, se egyhangú üveggyöngyjáték? Tárgyához ragaszkodva hogyan szóljon a tudós a mához, miként segítsen megérteni a jelenkor problémáit?

Egyszer diplomáciai feladattal bízzák meg Knechtet: a „szomszédvárban”, a Benedek-rend egyik kolostorában kell előkészítenie Róma és Kasztália (értsd: hit és ész) szövetségkötését. Egy bencés egyháztörténésszel folytatott vitában érlelődik meg Knechtben a meggyőződés, hogy Kasztália is a világtörténelem része, nem létezett mindig, „a zavaros árból született, s ez az ár egyszer újra elnyeli majd”. Josef Knechtet visszarendelik Kasztáliába, és kinevezik üveggyöngyjáték-mesterré. Feladatát nagy körültekintéssel, de monoton gépiességgel végzi. Magának is alig meri bevallani, mennyire belefásult a céltalan, szenvedélytelen üveggyöngyjátékba, mennyire torkig van már a kasztáliaiak nagyképűségével, természetellenességével, öntelt és elpuhult kasztszellemével. Elhatározza, hogy dezertál: kilép a rendből, megszökik, és bármi áron, de életét az ismeretlen „külvilágban” folytatja tovább.

Halálúszás

Hesse barátja, Thomas Mann elsőként ismerte fel Az üveggyöngyjáték korszakos jelentőségét. Főként az ő ajánlása nyomán nyerte el Hesse az irodalmi Nobel-díjat 1946-ban. Mann nemcsak a 20. századi értelmiség válságát elemző (az ő Doktor Faustusához megdöbbentően hasonló), mély értelmű parabolát, hanem a komoly játékosságot is észrevette a könyvben, melyet a biográfia paródiájának nevezett.

Josef Knecht életrajza valóban parodisztikusan ér véget. A mintegy álomból a valóságra ébredő, életidegen Knecht rokonszenves, ám groteszk figura. Gúny és öngúny lengi körül, mint Babits halbűzös, lotykos-rongyos, duzzogó Jónását is, aki − Nemes Nagy Ágnessel szólva − olyan volt, mint egy szaggatott zászló „valamely végső bástyán”. A leköszönő üveg­gyöngyjáték-mester visszaadja a rend generálisának hivatali jelvényeit. Párbeszédükben nem nehéz felismerni a Karamazov testvérek (Hesse által is elemzett) Nagy Inkvizítor-jelenetét. Knecht figyelmezteti a nagymestert Kasztália létrejöttének eredeti céljára és értelmére: „Üveggyöngyjáték nélkül elképzelhető Kasztália, de nincs Kasztália az igazság tisztelete és a szellemhez való hűség nélkül.” A generális – a „rend” őre – viszont benső meggyőződése ellenére rémhírterjesztő, anarchista ámokfutónak bélyegzi az egykori magisztert, aki távozik Kasztáliából, és magántanári állást vállal barátja, Plinio Designori fia mellett.

Caspar David Friedrich ecsetjére méltó környezetben, egy gleccserek táplálta alpesi tó partján kezdődne meg az ifjú Designori nevelése, aki mindenekelőtt hajnali úszásra invitálja leendő tanárát a jéghideg tóban. Knecht nem mond nemet. A hegycsúcsokon még látja megcsillanni a felkelő nap fényét, de testét megdermeszti a jeges, vad, ellenséges elem. Azt hiszi, hogy a fiú lelkéért, megbecsüléséért küzd, valójában azonban a halállal
viaskodik, utolsó szívdobbanásáig.

Sokan önfeláldozást látnak ebben: lemondó gesztust, mellyel a megfáradt mester átruházza hivatalát ifjú tanítványára. Mások az elemekkel való misztikus egyesülésként értelmezik Knecht halálúszását. Én viszont ebben is paródiát látok. Kézenfekvő a párhuzam Goethe Faustjának homunculusa és Knecht sorsa között. A mesterségesen előállított, természetidegen intelligencia, a kémcsőbe zárt „láng”, a homunculus szerelemre gerjed egy vízi nimfa iránt, széttöri retortáját, ezzel megöli magát, ily módon egyesül a tűz a vízzel.

Knecht halála hasonló a homunculuséhoz, de hiányzik belőle az újjászületés ígérete. Az üveggyöngyjáték-mester helyesen ismeri fel az elefántcsonttoronyba (vagy retortába) zárkózó értelmiség világidegenségének végzetes kockázatait: „Hivatalvezetésemet olyan veszély fenyegeti, amely saját személyemben rejlik” – mondja. Végső halálúszása hősies, de megkésett cselekedet. Nincs járható út, amely Kasztáliából a külvilágba vezet. Megbénítja és megfojtja az idegen, ismeretlen, ellenséges elem: a valóság, a természet. Elpusztul, és hogy utána mi lesz, az már egy másik történet, nem az övé.

Neked ajánljuk