Évezredeken át élt a gondolat, hogy az ember nem pusztán csak egy természeti létező a többi között, hanem több annál, hiszen szembe tud szállni a természettel. Legújabb könyvében Szombath Attila is osztja ezen arisztokratikus elvet, amely „közelebbről nézve abban a meggyőződésben áll, hogy az emberi élet képes, sőt mindenkori tehetsége szerint köteles is a puszta létfenntartásnál magasabb irányt követni”. Csakhogy az emberiség – valamikor a modernitás hajnalán – elfeledkezett erről a nemes intuíciójáról, és helyette az emberi létet lefokozó pótcselekvésekbe, a tudomány öncélú művelésének „pszeudo-alapvetésébe” kapaszkodik a régi korok fundamentuma helyett. Az élet összes jelenségét bő másfél évszázada egyre intenzívebben átható általános létromlást, a hitványság hódítását, a civilizáció hanyatlását és vele a filozófia nimbuszának mélyrepülését megannyi hazai és külföldi filozófus, szépíró és esszéista/értelmiségi felpanaszolta már.
A „Ki ítél most?” sem jelent ebből a szempontból nóvumot, mégis méltatlan lenne Szombath mélyen kiábrándult, imponálóan korszerűtlen, elfogult munkáját elintézni azzal, hogy az csak egy újabb mű ebben a zsánerben. Mert még ha erősen vitatható is az arisztokratikus elvből levezetett közösségi élet praxisának tartós életképessége; ha okkal lehetne a szerző szemére vetni, hogy filozófus léte dacára szűklátókörű módon negligálja a keleti tanokat (különösen a buddhizmust), de olyan megkerülhetetlen európai filozófusokat is, mint Schopenhauer vagy Kierkegaard; ha nem tisztázza is civilizáció és kultúra spengleri értelemben vett különbségét – azért itt mégsem fantomfájdalmakról van szó. Szombath diagnózisa alapvetően mégiscsak igaz. Személyes hangvételű, mívesen megírt, határozott állásfoglalásra késztető könyve önmagában is üdítő szellemi étek.
Kairosz, 2016, 148 oldal, 2400 Ft
