Könyv

Hushegyi Gábor másodszor szentel monográfiát Németh Ilona Dunaszerdahelyen élő képzőművésznek. A 2001-es kötet megjelenése óta eltelt idő alaposan átrajzolta Németh művészetének értékelését. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy míg a korábbi könyv nyelve magyar volt (megfejelve nyúlfarknyi szlovák és angol rezümével), most az angol dominál (igaz, a kötet végén a teljes szöveg olvasható szlovákul és magyarul). Németh ugyanis többes kötődésű művész: komoly szerepet tölt be a szlovákiai képzőművészetben (2001-ben a Velencei Biennálén Jirí Suru·vkával együtt állított ki a közös szlovák-cseh Pavilonban), Magyarországon szinte évente mutatja be műveit, és munkái nemcsak Közép-Európában, hanem külföldön (például Luxemburgban, Svájcban, Franciaországban és Japánban) is ismertek.

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor hegyoldalról leomlott hókupacnak. Sötétedett, nem látszott más a tájból, csak ónos földek, párás volt az ablak, ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna, mintha egy kabát emelgetné a karját: egy árnyékstoppos az útszélre dobva, amin fényszórók tekintete hajt át.

Viszonylag kevéssé ismert szerzőnek számít mifelénk, pedig még a közelmúltban is (gondolhatunk itt elsősorban a hatvanas-hetvenes évekre) ő volt az egyik legdivatosabb társadalomelméleti szerző, akinek írásait a szakmán kívüli publikum is előszeretettel olvasta (és nem csupán azért, mivel húsz éven át volt a Welt am Sonntag kolumnistája). Pályafutása tipikusnak mondható, s jól modellezi a világháború utáni nyugati (s ezen belül sajátosan a német) értelmiség útkeresését.

"Az én időmben a Paksi halászcsárda söntésébe jártak azok az írók, akik a Bolond Istók szinte vándortémává nemesedő folytatását kívánták volna megírni" - mondá egy deresedő szakállú szerkesztő, mikor a kezembe adta e könyvet. S lám, most a honi irodalomtudomány egyik legjelesebbje, Géher István hatvan fölött verses regény írásába kezd; és mint tudjuk, nem előzmények nélkül próbálkozik a szépirodalommal, a legkülönbözőbb klasszikus formákban (anakreoni dalok, haiku) tett kísérletei nagyon is tehetséges, eredeti költői megszólalásról árulkodnak.

Magyarázunk. Hétköznapi életünkben is mindannyian homo interpretationisok vagyunk. Hol önigazolást, hol megoldást keresünk, vagy, szerényebben, csupán tájékozódni, beilleszkedni szeretnénk. A kulturális apparátus, amit ráeresztünk az életünkre, mindenféle fogalmakból, mítoszmaradványokból, szimbólumokból, kiégett metaforákból és közhelyekből, előítéletekből, ismeretmorzsákból és mágikus formulákból összebarkácsolt tákolmány. Értelmező munkánk rendszerint csődöt mond, legalábbis kívánnivalót hagy maga után, ami kulturális apparátusunk állandó reparálására vagy korlátoltságunk kevély kimerevítésére ösztökél bennünket.

"Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi." (Nagy Gáspár: A pántos kapukon túl) "Néha dolgozom is, inkább olvasok. Az érvényesülés ördöge még mindig bánt. Aug. közepén Kolozsváron leszek" - írja Ferenczi Sárihoz címzett, "Carantec, la jul 20. 1914" keltezett levelében. Aha, Kolozsváron... És lesz.

Élő klasszikussá avatott írók számára nem létezik nagyobb veszély, mint a saját klasszicitásuk; kései műveik tétje, kérdése pedig egyre inkább az lesz, sikerül-e önmagukhoz képest megújulniuk. Az utóbbi években Kertésznek ez nem sikerült, Nádas egyesek szerint darabjaira robbantotta, mások szerint a semmiből építette újra önmagát; Esterházy az utóbbihoz képest finomabb elmozdulásokkal dolgozik, új könyvében mégis sikerül a saját árnyékát átugrania - méghozzá parádésan.

A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás szorosan egymáshoz tartozó apakönyvei után Esterházy Péter ezúttal anyaregényt írt. A Semmi művészetben egyúttal kísérletet tesz művészete újradefiniálására is.

"Naponta tapasztaljuk, hogy miféle szakadék tátong az eladás alapján összeállított, illetve az irodalmi világban uralkodó, többnyire szóbeszédre, na meg a szaklapok kritikai rovatainak értékelésére támaszkodó, jobb híján szakmainak nevezhető értékítéletek között." Ezzel a mondattal indítottuk útra februárban Minimum tizenegyes című irodalmi ajánlólistánkat, és nincs rá okunk, hogy másként kezdjük márciusban. Akinek vannak még illúziói e téren, azoknak azt ajánljuk, látogassanak el egyszer a Múzeum körúton fellelhető, Könyvudvar nevű műintézetbe - mazochista hajlamú kortárs irodalmároknak különösen javallott. De van lehetőség még egy próbára: ha valaki megnézi a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár honlapján a kölcsönzési statisztikákat, megállapíthatja, hogy a leggyakrabban hazavitt műveket szintén nem a kortárs magyar vagy világirodalom jelesei írják. Listánkkal ezt az űrt, mondhatni értékvákuumot próbáljuk meg némileg betölteni; ajánlatokat szeretnénk tenni olyan értékes művek olvasására, amelyek esetleg önhibájukon kívül maradtak a háttérben, vagy a kedvező szakmai fogadtatás ellenére sem nyerték el a vásárlók rokonszenvét. De tudunk fordított esetet is: míg például Varró Dániel Szívdesszert című verseskötete hónapon át igen előkelő helyen állt a könyvesboltok eladási listáján, és a különféle irodalmi lapok kritikusai fenntartásaik ellenére inkább kedvező véleménnyel voltak róla, ebben a hónapban mindössze egy zsürorunk javaslatai közt szerepelt, ráadásul nem is a maximális pontszámmal.

Sziporkázó szellemű, súlyos tehetség volt, s mint derűs óriáscsecsemő jó pár éven át egy ország kedvenc tömeg-szórakoztatójaként működött. Életével igazolta tételét, miszerint az ember valódi műfaja önmaga, s alighanem ez a magyarázata annak is, hogy pályaképe nagy művek hiányában is méltán kiérdemli figyelmünket.