"Aki húszévesen nem forradalmár, annak nincs szíve; aki ötvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze" - áll az olvasó számára irányt mutató idézet Szinetár Miklós kötetének borítóján, s mindjárt el is merenghetünk a kérdés felett: ugyan, vajon volt-e forradalmár húszévesen és konzervatív ötvenévesen a nyolcvanadik születésnapját idén erőben és egészségben megülő tekintélyes alkotóművész? Honthy Hanna Csárdáskirálynője emitt, s a nagyjából a Jancsó nyomába ereszkedő Az erőd amott, szóval a mély értelmű közhelyet mintha már rögvest megdöntené az ésszel és szívvel egyaránt gazdagon megáldott Szinetár példája. Merthogy a közhelyek már csak ilyenek: könnyű kézzel és számolatlanul lehet szertehinteni őket, ám ritkán állják ki az élet zavarba ejtően változatos tényeivel való összemérés próbáját. Úgy lehet, talán éppen ez a legfontosabb tanulsága a Pályázat című levélregénynek, amelynek lapjain Szinetár (következetesen és megfellebbezhetetlenül: a Tanár Úr) hajdani és egyszersmind képzeletbeli rendező tanítványát (János) okítja, míg az utóbbi levélről levélre elpanaszolja színigazgatói pályázatának vigasztalan vesszőfutását. Képzeletbelit írtunk, hiszen mindkét beszélő személy értelemszerűen a szerző szócsöve, méghozzá olyannyira, hogy Szinetár nemcsak saját kedves példázatait adja volt növendékének szájába (mint pl. a kultúratámogatás vs. vadászrepülőgép-vásárlás majd' minden interjú és kerekasztal-beszélgetés során menetrend szerint kijátszott adu ászát), de még az is előfordul, hogy a Tanár Úr egyik frappáns úti anekdotáját is a tanítvány meséli el - annak, aki a sztori slágfertig hőse volt.
Mintha csak Steinmann és a grófnő levelezne itt egymással a színház és a nagyvilág dolgairól: ahol is a teljes egyetértést legfeljebb a mester gyakorlati életbölcsességének erőteljesebb kidomborítása kedvéért töri meg egy-egy látszólagos nézetkülönbség. Mondhatjuk persze, hogy a forma, a keret másodlagos, s hogy a fő mégis inkább a tartalom, csakhogy forma és tartalom egységét itt szinte tankönyvbe illő érzékletességgel tárja elénk Szinetár kötete. Az önlevelezés műfaja ugyanis jótékonyan rásimul a szerző bombabiztos ítéleteire, és a tévedés esélyét csupán retorikai elővágás gyanánt felemlegető irályára. "Ezt már mondta! Ezt már mondta! Mondjon mást, az istenért" - idézi a politikusok szólamait elunó szerző A sevillai borbély librettóját, s valami ilyet érezhet az olvasó is, hacsak épp nem most találkozik legelső ízben a többszörös igazgató, alelnök, főrendező, tanár és örökös zsűritag véleményeivel. Merthogy a beszélő kétségkívül mindenkor divaton és csoporton kívül állt, és természetesen ott áll ma is: a hazaffyak és a doktriner korszerűsködők szekértáborai között, egyedül, s mindig harcban a korlátolt középvezetőkkel. S persze közben valahogy minden olyan ismerős: az alternatív előadáson leöntik a szerencsétlen nézőket, a kísérletező színházak színészei ápolatlanok, és nem szívesen jönnek ki a színházból a napfényre, a politikusok egyre csak megvonásokon törik a fejüket, a kritikusokra pedig tán kár is lenne szót vesztegetni. Szinetár könyve azért, biztos, ami biztos, erről a boldogtalan társaságról is módfelett informatív képet villant elénk: "Legtöbbjük szerencsétlen, vélhetően pótcselekvésből lett kritikus, mert nem lehetett rendező vagy író. A nők inkább nőimitátorok, rémesen néznek ki, és messziről hónaljszaguk van." Ezt persze az alighanem frissen parfümírozott "János" mondja, a Tanár Úr pedig rögvest siet jelezni, hogy a rettenetes "Balfai" és kritikushordája mellett azért van színháztudor, aki komoly bölcsészként ír a színházról, s így az ő elismerő szavaira direkte lehet adni. (Közbevetés és szatírjáték: az egyszemélyes dialógus kézre eső, ám a finnyás ízlésű olvasókat jobbára taszító megoldását csak tán nem épp "Balfai" egyik korábbi könyvéből irigyelte el Szinetár? Érdekes paradoxon lenne.)
A minden oldalnak bátran odamondogató kötet, amelybe a szerző lelkiismeretesen bemásolta néhány korábbi pályázati szövegét, valamint úti beszámolóját és vallásfilozófiai fejtegetését is, a nevekkel valamiképp mégis óvatosan bánik. "Gagyi" és "No Name" - Szinetár e két megjelöléssel írja le a számára oly ellenszenves és kártékonynak ítélt, felelős nélküli állam- és kultúrairányítási gyakorlatot, ám azért maga sem siet megtörni e praxist. Így persze kétségkívül kényelmesebb és biztonságosabb előhozakodni még a legsarkosabb ítéletekkel is, legyen szó akár a nyugati világ válságáról, akár - horribile dictu! - egy vidéki direktorválasztás küzdelmeiről. A komoly és sokszorosan lesújtó helyzet persze még itt, a színházak körül sem tekinthető teljesen reménytelennek (cseltoprongyba öltözött liberális alternatívok ide és zsinóros mentét öltő megélhetési jobboldaliak oda!), hiszen ahogyan azt "János" írja: "Tanár Úr! Ma egy kicsit optimista vagyok. Összeszámoltam: jelenleg hét magyarországi színigazgató a maga tanítványa. Köztük vannak már évtizedesek, de az újabbak is sikeresek. Tudom, hogy manapság nekik is egyre nehezebb, de azért megvannak, és ki így, ki úgy megőrzi a közönségét, és ami a legfontosabb, nincs közöttük öncélú zsarnok, akit gyűlöl a társulata! Szóval csak tanultak valamit..." Ahol tehát Szinetár Miklós a saját tanítványát tudja, ott mi is szívnyugalommal rendben találhatjuk a dolgokat. Hacsak úgy nem! Vagy ahogy azt maga a szerző írná: "Was für ein különbség!"
Európa, 2012, 292 oldal, 2900 Ft
