Könyv

Tanár úr kérem

Szinetár Miklós: Pályázat

Könyv

 


"Aki húszévesen nem forradalmár, annak nincs szíve; aki ötvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze" - áll az olvasó számára irányt mutató idézet Szinetár Miklós kötetének borítóján, s mindjárt el is merenghetünk a kérdés felett: ugyan, vajon volt-e forradalmár húszévesen és konzervatív ötvenévesen a nyolcvanadik születésnapját idén erőben és egészségben megülő tekintélyes alkotóművész? Honthy Hanna Csárdáskirálynője emitt, s a nagyjából a Jancsó nyomába ereszkedő Az erőd amott, szóval a mély értelmű közhelyet mintha már rögvest megdöntené az ésszel és szívvel egyaránt gazdagon megáldott Szinetár példája. Merthogy a közhelyek már csak ilyenek: könnyű kézzel és számolatlanul lehet szertehinteni őket, ám ritkán állják ki az élet zavarba ejtően változatos tényeivel való összemérés próbáját. Úgy lehet, talán éppen ez a legfontosabb tanulsága a Pályázat című levélregénynek, amelynek lapjain Szinetár (következetesen és megfellebbezhetetlenül: a Tanár Úr) hajdani és egyszersmind képzeletbeli rendező tanítványát (János) okítja, míg az utóbbi levélről levélre elpanaszolja színigazgatói pályázatának vigasztalan vesszőfutását. Képzeletbelit írtunk, hiszen mindkét beszélő személy értelemszerűen a szerző szócsöve, méghozzá olyannyira, hogy Szinetár nemcsak saját kedves példázatait adja volt növendékének szájába (mint pl. a kultúratámogatás vs. vadászrepülőgép-vásárlás majd' minden interjú és kerekasztal-beszélgetés során menetrend szerint kijátszott adu ászát), de még az is előfordul, hogy a Tanár Úr egyik frappáns úti anekdotáját is a tanítvány meséli el - annak, aki a sztori slágfertig hőse volt.

 

Mintha csak Steinmann és a grófnő levelezne itt egymással a színház és a nagyvilág dolgairól: ahol is a teljes egyetértést legfeljebb a mester gyakorlati életbölcsességének erőteljesebb kidomborítása kedvéért töri meg egy-egy látszólagos nézetkülönbség. Mondhatjuk persze, hogy a forma, a keret másodlagos, s hogy a fő mégis inkább a tartalom, csakhogy forma és tartalom egységét itt szinte tankönyvbe illő érzékletességgel tárja elénk Szinetár kötete. Az önlevelezés műfaja ugyanis jótékonyan rásimul a szerző bombabiztos ítéleteire, és a tévedés esélyét csupán retorikai elővágás gyanánt felemlegető irályára. "Ezt már mondta! Ezt már mondta! Mondjon mást, az istenért" - idézi a politikusok szólamait elunó szerző A sevillai borbély librettóját, s valami ilyet érezhet az olvasó is, hacsak épp nem most találkozik legelső ízben a többszörös igazgató, alelnök, főrendező, tanár és örökös zsűritag véleményeivel. Merthogy a beszélő kétségkívül mindenkor divaton és csoporton kívül állt, és természetesen ott áll ma is: a hazaffyak és a doktriner korszerűsködők szekértáborai között, egyedül, s mindig harcban a korlátolt középvezetőkkel. S persze közben valahogy minden olyan ismerős: az alternatív előadáson leöntik a szerencsétlen nézőket, a kísérletező színházak színészei ápolatlanok, és nem szívesen jönnek ki a színházból a napfényre, a politikusok egyre csak megvonásokon törik a fejüket, a kritikusokra pedig tán kár is lenne szót vesztegetni. Szinetár könyve azért, biztos, ami biztos, erről a boldogtalan társaságról is módfelett informatív képet villant elénk: "Legtöbbjük szerencsétlen, vélhetően pótcselekvésből lett kritikus, mert nem lehetett rendező vagy író. A nők inkább nőimitátorok, rémesen néznek ki, és messziről hónaljszaguk van." Ezt persze az alighanem frissen parfümírozott "János" mondja, a Tanár Úr pedig rögvest siet jelezni, hogy a rettenetes "Balfai" és kritikushordája mellett azért van színháztudor, aki komoly bölcsészként ír a színházról, s így az ő elismerő szavaira direkte lehet adni. (Közbevetés és szatírjáték: az egyszemélyes dialógus kézre eső, ám a finnyás ízlésű olvasókat jobbára taszító megoldását csak tán nem épp "Balfai" egyik korábbi könyvéből irigyelte el Szinetár? Érdekes paradoxon lenne.)

A minden oldalnak bátran odamondogató kötet, amelybe a szerző lelkiismeretesen bemásolta néhány korábbi pályázati szövegét, valamint úti beszámolóját és vallásfilozófiai fejtegetését is, a nevekkel valamiképp mégis óvatosan bánik. "Gagyi" és "No Name" - Szinetár e két megjelöléssel írja le a számára oly ellenszenves és kártékonynak ítélt, felelős nélküli állam- és kultúrairányítási gyakorlatot, ám azért maga sem siet megtörni e praxist. Így persze kétségkívül kényelmesebb és biztonságosabb előhozakodni még a legsarkosabb ítéletekkel is, legyen szó akár a nyugati világ válságáról, akár - horribile dictu! - egy vidéki direktorválasztás küzdelmeiről. A komoly és sokszorosan lesújtó helyzet persze még itt, a színházak körül sem tekinthető teljesen reménytelennek (cseltoprongyba öltözött liberális alternatívok ide és zsinóros mentét öltő megélhetési jobboldaliak oda!), hiszen ahogyan azt "János" írja: "Tanár Úr! Ma egy kicsit optimista vagyok. Összeszámoltam: jelenleg hét magyarországi színigazgató a maga tanítványa. Köztük vannak már évtizedesek, de az újabbak is sikeresek. Tudom, hogy manapság nekik is egyre nehezebb, de azért megvannak, és ki így, ki úgy megőrzi a közönségét, és ami a legfontosabb, nincs közöttük öncélú zsarnok, akit gyűlöl a társulata! Szóval csak tanultak valamit..." Ahol tehát Szinetár Miklós a saját tanítványát tudja, ott mi is szívnyugalommal rendben találhatjuk a dolgokat. Hacsak úgy nem! Vagy ahogy azt maga a szerző írná: "Was für ein különbség!"

Európa, 2012, 292 oldal, 2900 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.