Jake Marlowe amolyan közös porontya Dexternek és a Larry Talbot-figura Gaiman-verziójának, modern és magányos fenevad, aki felülemelkedett saját monstrum voltán, de nihilje és cinizmusa végül permanens halálvágyban ért össze. Két kurvázás között számos titkos szervezet (vámpírok, vadászok, perverz franciák) próbálja belekényszeríteni a műfajtól megszokott narratívákba, amikhez az ordasnak érthető okokból nem fűlik a foga.
Duncan harapósan kurta mondatokból szőtt prózája primer brutalitásával együtt is cizelláltabb Lindsay szatirikus okfejtéseinél, miközben viszonylag kevés teret enged a posztmodern zsánerjátékok óhatatlan könnyedségének. Utóbbi ellen dolgozik a naplóregény kötőszövetét biztosító vérszomj és szexéhség: Az utolsó vérfarkas báránybőrbe bújtatott csömörregény - oda is biccent az Amerikai pszichónak -, hőse két filozofikus monológ között örömtelenül, megszokásból és nem utolsósorban muszájból turkál az elébe kerülő testüregekben. Torokhangon odavetett megjegyzéseiben két vállra fekteti az etika és esztétika nagyjait - Szókratésztől Nietzschéig spriccel a savas kritika -, a vérfarkas elteltsége egyszerre érzéki és intellektuális csömör, a hiteles világmagyarázat utáni értelmetlen kutakodást követő visszafordíthatatlan kiégés. Az irány- és hangnemváltásokkal tarkított cselekmény önmagában csak szórakoztató keretjáték: Dexter történeteihez hasonlóan Az utolsó vérfarkasból jón és rosszon túli világszemléletének köszönhetően kerekedik könnyen fogyasztható, mégis zsigeri olvasmányélmény.
Fordította: Huszár András. Agave Könyvek, 2012, 336 oldal, 2980 Ft
