„Tele van csodákkal”

Paul Weisz-Carrington grafikus-festő

Leonora Carrington, a szürrealista festőnő szürrealista regénye, A hallókürt első magyar kiadása hamarosan megjelenik nálunk is. Ennek apropóján beszélgettünk a szerző fiával, a könyv illusztrátorával a többi közt arról, hogy milyen egy Európából menekült, keresztény-zsidó művészcsaládban felnőni az 50-es évek Mexikójában.

Magyar Narancs: Bár az Egyesült Államokban él, még mindig ingázik Mexikó és Virginia között. Miért?

Paul Weisz-Carrington: Mert mindig mennem kell valami miatt. Nem akartam eladni a házunkat, anyám hetvenhárom évig élt ott, ott van a műterme is. Szerettem volna megőrizni, így évekkel ezelőtt az egyetemnek adományoztam, hogy múzeum legyen belőle. Öt éve készen van, de sajnos még mindig nem látogatható.

MN: Hogyhogy?

PWC: Tudja, ez egyszerre szürrealista és nagyon mexikói dolog. Elvileg nyitva van, de mégsem. Ha kérdezgetek, mindig azt a választ kapom: mañana, azaz holnap. Nem könnyű megérteni. De ha a szürrealizmusban nősz fel, az ilyesféle dolgokat tényként fogadod el.

MN: Édesapja, a magyar Weisz Imre – később Chiki Weisz – Robert Capa asszisztense volt. Szürreális az is, ahogy egy brit nő és egy magyar férfi találkozott.

PWC: A háború hozta így. Rengeteg európai menekült érkezett akkoriban, köztük a szürrealista alkotókör sok tagja, még André Breton is. Ő fogalmazott úgy, hogy Mexikóváros a legszürrealistább hely a világon. És igaza volt. Édesanyám egy kiállításon beleszeretett Max Ernstbe, a szürrealista festőbe, aki miatt az erősen konzervatív, katolikus apja kitagadta. Együtt menekültek Párizsba. Leonora itt vált művésszé. A háború és Ernst letartóztatása az idegösszeomlás szélére sodorta. Kényszergyógykezelésen esett át egy spanyol elmegyógyintézetben: gyógyszereket és elektrosokk-terápiát kapott. Innen akarták átszállítani egy másik intézménybe, de ő megszökött, és menedéket kért a mexikói nagykövetségen. Egy konzul barátja feleségül vette, hogy diplomata vízumot biztosítson neki, és kijuttassa New Yorkba. Onnan költöztek át Mexikóvárosba, amit követően nem sokkal el is váltak.

MN: Az édesapja hogyan került oda?

PWC: Ő budapesti zsidó volt. Minden családtagját megölték a nácik. Apámnak az az egy szerencséje volt, hogy mindig is kereste a bajt. A deportálások idején ő már Párizsban volt Robert Capával. A további menekülést is Capa szervezte meg. Megmentette az életét. Egy portugál hajón, a Serpa Pintán hagyták el Európát, így kerültek Mexikóba. Nem sokkal később ismerkedtek meg a szüleim.