Magyar Narancs: Hány évet töltött el az Írók Boltja falai között?
Nagy Bernadette: Több mint három évtizedet. Az Írók Boltja nekem olyan, mintha a gyerekem lenne. Már nem én vezetem, de bejárok heti egyszer, és a mai napig átnézem a friss könyveket: kézbe veszem őket, leveszem a borítót, végigsimítom a gerincet, ellenőrzöm a kötést, az oromszegő részt, belelapozok, megszagolom. Megismerkedem a könyvvel. Jó a vizuális memóriám, rögzül a cím és a szerző, a borító színe, tipográfiája.
MN: Ez alatt a három évtized alatt, gondolom, közelről követte a magyar irodalmat. Mennyit olvas?
NB: Nem eleget. Már tizenkét évesen is Zola Nanáját olvastam az iskolában a pad alatt, kis álmodozó voltam, nem érdekelt, mi megy az órán. A szüleimnek szép nagy könyvtára volt, onnan szerezhettem meg a könyvet. Mindig is rendszeresen olvastam, könyvesboltosként persze többet. Ez kötelesség is, de én örültem neki, mert így olyanokat is olvashattam, amire máshogy nem került volna sor, az írók is folyton könyveket ajánlottak. A legfőbb tanulság számomra az, hogy nemcsak a nagyágyúkat kell elolvasni, hanem az esetleg még kevésbé ismert fiatalokat.
MN: Például most kiket?
NB: Például Szvoren Edinát vagy Bartók Imrét.
MN: Az új munkatársakat irodalomból kérdezik ki az állásinterjún?
NB: Előfordult, hogy a bemutatkozás után rákérdeztünk a jelentkező irodalmi tájékozottságára, persze. De ezen a téren én mindig az érzéseimre hagyatkoztam. Az, hogy valaki még nem olvasott egy szerzőtől, soha nem volt gond. Majd megismeri, és beletanul, amibe kell. Az emberi tényező, az empátia a legfontosabb. Attól, hogy okos és olvasott valaki, még nem biztos, hogy egy ilyen könyvesboltba való.
MN: Hogyan lett könyvesboltos?
NB: 1976-ban bolondok napján, április elsején léptem be az állami könyvterjesztő vállalathoz, öt évig dolgoztam a Könyváruházban. Amikor áthelyezték a vezetőt, Halasi Adriennt az Írók Boltjába, kolléganőmmel, Balogh Edittel vele mentünk. A hetvenes évek elején végeztem a Szentendrei Ferences Gimnáziumban, és fogalmam sem volt, mit akarok, csak úgy lógtam a levegőben. Leginkább balerinának készültem, de gerincproblémák miatt ez meghiúsult. Az egyik osztálytársam egy kis könyvesboltban dolgozott a Színművészeti Főiskola mellett, ide folyton bejártak a színészek beszélgetni. Sokat lógtam ott, megtetszett a hely hangulata. El is végeztem a Gutenberg János Könyvkereskedelmi Szakközépiskolát. Aztán az Írók Boltjában fokozatosan haladtam felfelé a létrán: voltam eladó, részlegvezető, nem is tudom pontosan ezeket a titulusokat. Nagyon jó dolog könyvesbolti eladónak lenni, de úgy gondoltam, hogy nekem ez így kevés, úgyhogy elkezdtem rendezvényeket szervezni. Egy évben tartottunk tizenötöt, most egy hónapban van annyi. Ekkoriban lett a bolt fő profilja a kortárs magyar irodalom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy állandóan itt vannak az írók, és úgy jönnek ide, mintha hazajárnának. Leülnek, itt ragadnak, beszélgetünk.
MN: Azért azt nem hiszem, hogy ez csak úgy magától alakult ki. Miért vált ilyen fontossá az íróknak ez a bolt?
NB: Eleve itt egy legendás kávéház volt a századfordulón, a Japán Kávéház, már akkor is jártak ide írók és művészek, Rippl-Rónai, József Attila, Rejtő Jenő például. Ebben a házban lakott egyébként a Japán utolsó tulajdonosának lánya, nagyon kedves hölgy volt, sokat járt be hozzánk, mert szerette, hogy valami hasonlót próbálunk csinálni, mint az apja, csak más közegben. Aztán amikor a Szikra Könyvesboltból kialakították itt az állami könyvterjesztő 30. számú üzletét, az a Szépirodalmi Könyvkiadó mintaboltja is lett egyben. Az írók itt vehették át a nekik járó tiszteletpéldányokat, ezért kapta az Írók Boltja nevet az ötvenes években. De nem tudom racionálisan megragadni, hogyan alakult ki itt a jó közösség, inkább érzelmek tapadnak ehhez. Sok író itt dedikálta a könyveit, mi segítettünk becsomagolni, elvittük a postára. Ez egy szolgáltatás volt, sok szerzőt így ismertem meg. A másik ilyen hagyomány, és ez a mai napig így van, hogy működött itt egy üzenőpolc az íróknak: ha valaki le akar adni egy kéziratot, esetleg itt korrektúrázott egy készülő szöveget, vagy küldene író barátjának egy könyvet, akkor leteszi a kijelölt polcra. Kialakult az is, hogy itt mindig meg lehet pihenni: amikor Keresztury Tibor feljárt Debrecenből, rendszeresen ide vezetett az első útja, lecuccolt, kapott egy kávét, gyorsan megbeszéltük az irodalmi élet történéseit. Az írók egyébként régebben még jobban olvasták egymás műveit, jóval kevesebb könyv is jelent meg. Bejött az Esterházy, tíz perc múlva a Parti Nagy, csatlakozott Závada, Darvasi, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy az irodában beszélgetnek és elég jó a hangulat. Én meg soha nem pattantam föl a zárás közeledtével, inkább elővettem egy kis bort. Az átalakítás előtt volt egy hátsó része a boltnak, a valamikori könyvklub, ott folytattuk a beszélgetést zárás után. Aztán a kilencvenes évek elején elkezdtem szervezni a könyvbemutatókat, felolvasásokat, így teljesedett ki ez az egész, jött az egyik barátság a másik után. Lehet, hogy az sem utolsó, hogy minden írónak, függetlenül attól, melyik írószervezet tagja, kedvezményt adunk a könyvek árából.
MN: Jól érzem, hogy ez a fajta pezsgés már a múlté?
NB: Az az írógeneráció, amelyik rendszeresen idejárt, visszahúzódott vidékre vagy kiköltözött Berlinbe, vagy betöltötte a hetvenet, nyolcvanat. Való igaz, hogy ők ritkábban jönnek, nem olyan intenzív a kapcsolat velük, de szerencsére másokkal van.
MN: 1993 óta adják át a bolt munkatársai az Üveggolyó-díjat egy számukra kedves írónak. Hogyan jött az ötlet?
NB: Mándy Iván hetente többször járt be a boltba, letelepedett az irodában lévő pörgős skyfotelbe, és órákon át beszélgettünk Buster Keatonról és Rudolf Valentinóról. Szerettem volna valamit adni neki a 75. születésnapjára. Végül a tenyerembe vettem egy üveggolyót, azt adtam át neki. Ebből hagyomány lett, az üveggolyó a szeretet, a tisztelet, az együtt gondolkodás, a barátság jelképévé vált számunkra. Az Üveggolyó-díjról a bolt dolgozói szavaznak, most már annak adják át, akinek ők szeretnék.
MN: Nem gondolt arra, hogy megírja a bolt történetét?
NB: Ezt többen mondogatták, de nem biztos, hogy mindenkinek annyira jó lenne! Az irodalmi élet elég pletykás… Én alkatilag nem vagyok olyan mesélős. Nem érzem az indíttatást az írásra, az utóbbi években inkább festek. Rendszeresen fotóztam viszont az irodalmi eseményeket, a bolt életét a nyolcvanas évek végétől, tizenöt kötetnyi válogatott, archivált fényképem van. Gondoltam, majd a laza nyugdíjas éveimben ezt rendszerezem és feldolgozom, vettem is egy szkennert, de ez iszonyú nagy munka. Lehet, hogy egyszer valaki befejezi.
MN: Ezekből a képekből válogatta ki a bolt huszonöt éves függetlenségét ünneplő minikiállítás anyagát?
NB: Ez úgy volt, hogy megkértek, válasszak ki huszonöt fényképet, mire én egy hónap alatt kiválogattam kétszázat. Végül harminchét képet állítottunk ki. Ez elég megrázó volt, visszaemlékezni azokra az évekre, főleg azért, mert sokan nem élnek már, akik ott vannak a képeken: Balassa Péter, Petri György, a tragikusan elhunyt Hazai Attila, hogy csak párat említsek. Az átnézés alatt mindenkiről eszembe jutott egy kis történet, egy emlékezetes momentum vagy éppen egy teljesen hétköznapi pillanat. Például az, ahogyan Határ Győző levette a kalapját, vagy ahogy Faludy Györgyöt kísértem be a boltba, vagy az, hogy ha Petri dedikált, készülni kellett egy kis sörrel.
MN: Mennyire boldogult nehezen a bolt az első független években?
NB: A rendszerváltás után lettünk kft., tízen vagyunk tulajdonosok. Az elején egy kisebb Soros-támogatással tudtunk elindulni, sokat köszönhettünk szellemi védnökeinknek, Göncz Árpádnak, Balassa Péternek, Parti Nagy Lajosnak és sorolhatnám. Bíztak bennünk, úgy gondolom, nem hiába. Megmaradtunk könyvesboltnak, mindig ez volt nekünk az első, és nem az, hogy meggazdagodjunk.
A kétezres évek elejére a helyiség is a miénk lett, mert addig csak béreltük. Mindig azt mondom a gyerekeknek, mármint a kollégáimnak, hogy ameddig lehet, mi könyvből fogunk megélni. Ehhez folyamatosan bővíteni kellett a kínálatot, társadalomtudománnyal, művészeti és idegen nyelvű könyvekkel, folyóiratokkal, ezekből mostanra több százat tartunk. Soha nem ültünk a babérjainkon, minden évben kitaláltunk valami újdonságot. Olyan is volt, hogy megkérdezték, mennyit kérünk a boltért, mert ők sokat adnának érte. De az ember az álmait nem adja el.
MN: Többen is tettek ajánlatot?
NB: Igen, például egy befolyásos ember a könyvszakmából. De ha már eddig bírtuk az önállóságot, nem fogunk lemondani róla pont akkor, amikor már éppen kezdünk magunkra találni. Olyan ajánlattevő is akadt, aki autószalont akart itt nyitni, mások kinézték sztriptízbárnak. Egy amerikai könyvesbolthálózat emeletes boltot képzelt el ide, de aztán mi magunk csináltuk meg a galériát, amikor 2009-ben átalakítottuk a boltot.
MN: Megijedtek, amikor megnyitott a bolt közvetlen közelében a hatalmas Alexandra könyváruház?
NB: Bevallom, eléggé kétségbeestem, ráadásul akkoriban kellett átvészelnünk a gazdasági válság okozta mélyrepülést is. A reklámjaikkal, akcióikkal nem tudtunk versenyezni, és még egy irodalmi szalont is elkezdtek, attól tartottam, a vevőink átszoknak oda. De aztán rájöttem, hogy a konkurencia nem feltétlen rossz, mert kreativitásra ösztönöz. Közben meg annyira különbözünk minden nagy könyvesbolthálózattól, hogy valójában nem is vagyunk egymás konkurenciái. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az Írók Boltja egy szellemi műhely, és nekünk az a legfontosabb, hogy jó legyen ide bejönni mindenkinek: olvasónak, vevőnek, írónak és eladónak. Mi köszönünk a vevőnek, könyveket ajánlunk, meghallgatjuk őket. Ezek egyszerű dolgok, de nagyon fontosak. Az sem zavar minket, ha csak úgy olvasnak a boltban órákig, hiszen legközelebb lehet, hogy vásárolnak is. Az itt dolgozóknak van egy belső közösségi élete, mindenki máshoz ért, más területért felel. Gyökeresen más mentalitás ez, mint a nagy könyvkereskedőházaké. Mi ebben a szellemben építettük fel ezt anno, és bár már a fiatalok viszik a boltot, a hozzáállás jobbára ugyanaz. Nekem az a legfontosabb, hogy a jövő Esterházyjai és Nádas Péterei, a tehetséges fiatalok ide járjanak. És én úgy látom, sok van belőlük. A célunk csak annyi, hogy harminc, ötven év múlva is ez a könyvesbolt legyen itt.
MN: Dolgoztam egy ideig könyvesboltban, és az volt a tapasztalatom, hogy bár az írók nagyon megbecsülik annak a munkáját, aki az olvasó kezébe adja a könyvüket, rendszeresen ellenőrzik saját könyveik kihelyezését.
NB: Ez előfordul, de nem mondok neveket! Ha csak a gerinc látszódik, akkor tükörbe teszik, tehát kifordítják a borítót a vevő felé. De ha egy külföldi könyvesboltban járok, nekem is az az első, hogy megnézem a magyar szerzők könyveit, és bizony én is pofátlanul kifordítom őket, hogy jobban látszódjanak. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy vannak hiú írók. De ezt elnézzük nekik, ebben a szakmában türelmesnek kell lenni.
