A Petőfi rádió munkatársának interjúkötete azonban csak „nyomokban tartalmaz” igazi zenészeket. A szerző 26 aktuális magyar popsztárral beszélgetett, főleg azokkal, akik húzónevek az ilyen-olyan nyári fesztiválokon. Ezt leszámítva sem a műfajok, sem az életkor nem játszott szerepet alanyai kiválogatásánál, így kerülhetett „egy lapra” Király Viktor és Lovasi András, Szűcs Krisztián és Diaz a Wellhellóból. Babucs bevallottan rajongóként ragadott mikrofont, a könyv megírását azzal indokolja a borítón, hogy „nemcsak a három percbe sűrített dal a fontos, hanem az út, ami annak megírásáig vezet, az ember, aki mögötte van”, de mindjárt hozzáteszi ezt is: „Az elmúlt tíz évben rengeteget kérdeztem és hallgattam őket, tartozom annyival a zenészeknek, hogy a polcon is meglegyen a történetük.”
E patetikus, voltaképp az örökkévalósággal kecsegtető szerzői vallomás nem csak túlzott elfogultsága miatt gyanús. Ugyanígy felmerülhet, hogy vajon miféle „történet” bontakozhat ki abból, hogy nagyjából egy magazincikk terjedelem jut mindenkire – miközben Lovasiról már könyv is megjelent –, hogyan lehetséges azt a bizonyos „utat” úgy bejárni, hogy annak valóban a polcon, és ne a tegnapi újságban legyen a helye? Hát sehogy. Babucs Kriszta meg sem próbál mélységekbe ereszkedni, mintha kizárólag az érdekelné, hogy hősei honnak jöttek. Ennek nyomán szinte az összes anyagot valamiféle erőltetett nosztalgia lengi körül, főleg a családi háttér, a kamaszkor, az első zenekarok kerülnek terítékre, de ezekről is maximum annyi derül csak ki, hogy e fiúk és lányok többnyire átlagos magyar családok sarjai, és tehetségük mellett leginkább kitartásuknak és szorgalmuknak köszönhetik sikereiket. A szerző kifejezetten kerüli a kínos kérdéseket, amikor például Kiss Tibi beszél a drogproblémáiról vagy Wolfie (Punnany Massif) arról, hogy „tipikus lakótelepi kulcsos gyerek” volt, annyiban hagyja, ahogy kerüli azt is, hogy interjúalanyai az életrajzi epizódokon kívül bármi más témában megnyilvánuljanak. Nem kerülnek szóba közéleti kérdések, de dalszövegekről sincs szó – sőt, a zene sem tűnik olyan nagyon fontosnak. Ennek ellenére a Zenésznek születtek nem csupán felszínes fecsegés. Többnyire jól megírt interjúk ezek, néha kifejezetten érdekes dolgokról olvashatunk, s bár lehetnek fenntartásaink, a legfőbb szerzői szándék maradéktalanul teljesül: a megszólaló sztárokat szeretetre és tiszteletre méltó embereknek láttatja. Olyanoknak, akik legfeljebb abban térnek el az átlagtól, hogy pont a popzene lett a szakmájuk. Nem férhet hozzá kétség, a szerző – kellő ismeretekkel – ugyanilyen érdekes beszélgetéseket tudna erdészekkel, kohómérnökökkel vagy éppen sírásókkal folytatni.
Az ABC 0–24 – Nonstop rock ‘n’ roll interjúk című könyvnek a szerzői, Dudich Ákos és Pritz Péter is rajongók, őket azonban az a megmagyarázhatatlan, gyakran pusztító energia, az annyit emlegetett „rock and roll érzés” izgatja. Aki valaha olvasott Keith Richardsszal vagy Bob Dylannel készült interjút, sejti, miről van szó: aranyköpések, botránykeltés, rendszerellenesség, konyhai bölcsességek… Persze mindent összeadva egy jó kis rock and roll interjú ugyanúgy élvezetes produkció lehet, mint egy dal vagy egy fellépés, ilyenkor az újságírónak nagyjából ugyanaz a szerepe, mint a producernek vagy a hangmérnöknek. Dudich és Pritz működése többnyire ilyen; több mint húsz éve készítik interjúikat a rock and roll jegyében, most pedig – úgy tűnik, pusztán értékmegőrzési céllal – elérkezettnek látták az időt, hogy ezeket egy kötetbe gyűjtsék. Több mint 60 beszélgetést sikerült összeszedniük, a legkorábbiak 1995-ben készültek, és az egyhangúságra végképp nem panaszkodhatunk, hiszen Rutkai Borit és Alice Coopert, Flea-t és Minda Endrét (Hangmás) vagy Robert Smitht és a Bohemian Betyarst tényleg csak a szerzők személye köti össze, semmi egyéb. Ez nem is lenne baj, épp ellenkezőleg, csakhogy úgy tűnik, Dudich és Pritz elsősorban a maguk „összesét” akarták publikálni, ami óhatatlanul hullámzó színvonalat eredményezett: a felületes round-table beszélgetések, az „ötperces” telefoninterjúk éppúgy helyet kaptak a könyvben, mint a hosszabb, alaposabb megszólalások. Mintha néhány skalp felmutatása fontosabb lett volna a kiadós gyomlálásnál. Javarészt persze nincs baj ezekkel a szövegekkel, ahogy azt mondani szokás, „érdekesek, informatívak”, néha kimondottan szórakoztatóak, a legjobb pillanatokban – például a Massive Attack tagjaival, a Rex Brownnal (Pantera) vagy éppen a Kiss Tibivel felvett beszélgetésekben – pedig még a rock and roll érzés is megcsap. A baj csak az, hogy 2017-re a „rock’n’roll” annyira jelentéktelenné vált, hogy még az egészen friss szövegek is anakronizmusnak tűnnek.
Zenésznek születtek – 26 hangos történet, HGS, 2017, 240 oldal, 3990 Ft; ABC 0–24 – Nonstop rock ‘n’ roll interjúk, Konkrét Könyvek, 2017, 460 oldal, 2990 Ft
