A holland sztárírónak az egzisztenciális lecsúszás, az őrület folyamatát ábrázoló legsikeresebb regényét, a Tirzát (amelynek erényei előtt le kell borulni) joggal lehet mindfuckingnak nevezni. A komfortzónájából és a valóságból is kicsúszó főhőst úgy ábrázolja, hogy vele együtt az olvasó is elveszti a fogódzókat, és maga is csúszni kezd. És minél mélyebbre ér a regényben, annál zavarba ejtőbb kérdéseket kell megfogalmaznia, nemcsak a történettel, nemcsak annak értelmezésével, hanem saját magával kapcsolatban is. Elsősorban azért, mert ez a regény fogja meg legjobban Grunberg visszatérő és legfontosabb témáját, az önáltatást, és szinte beleveri az olvasó fejét, hogy az önbecsapás bizonyos helyzetekben, életszakaszokban szinte elkerülhetetlen, és csak egy hajszál választ el olykor bennünket attól, hogy ne legyen egyenlő a talajvesztéssel, a valóság körvonalainak elmosódásával.
Az elképzelt, dél-amerikai típusú diktatúrában játszódó Mibácsikánk messze nem olyan éles, nem olyan emésztően nagy regény, mint a Tirza. Bár a Grunberg-regényattrakció fő elemei ebben is benne vannak: az önbecsapó főhős tévképzetei egyre fenyegetőbben ostromolják a józan észt, a valóság szélei ködben úsznak. Az ezekhez társuló repetitív ritmus, az ismétlésekre épülő jellemrajzok úgy száz oldal után viszont inkább bosszantóak, mint viccesek vagy furcsák. Anthony őrnagy azt gondolja, a világ, a mikrokörnyezete rendben van, sérthetetlen és egész, már csak egy gyermek hiányzik belőle.
Grunberg virtuóz módon tolja a fikciót a megélhetően ismerős és az elviselhető világon túlra. Például a szinte John Adams zenéjét idéző ismétlésekkel: az őrnagy azt hiszi, az nem lehet elégedetlen a sorsával, akinek saját medencéje van, márpedig neki van. Szinte minden sor, ami az őrnagyról szól, erre a medencére utal. Ezzel mintegy el is árultuk, miben áll a Grunberg-regények nagyszerűsége: az önáltatással szembesítésen túl a valóságunkról alkotott kép újraértelmezésében. A kérdésfeltevés komolytalanságában: mi is a valóság? Ugyanakkor a kérdés ijesztően komolynak tetsző megválaszolhatatlanságában. Abban, hogy a valóságot nem felmérhetőnek, nem átláthatónak, hanem képzeletünktől és fantazmagóriánktól függőnek mutatja be.
Nem egy írásának hőse, így a Betegség nélküli emberé is, a naiv európai, aki egy idegen kultúrközegbe kerülve nem veszi észre, hogy ott az általa ismert szabályok nem működnek, hogy az idegen kulturális és földrajzi térben – ez igaz a Tirza Afrika-epizódjára is – felszívódnak a személyiség autoritását védő mechanizmusok, szokások. Ledőlnek azok a falak, amelyeken belülre húzódva azt gondolhatta, hogy csupán azért meg nem szüntethető, mert egyedi, és egyediségében értéket képvisel. Anthony őrnagy ezeken a falakon túl él. Valójában legalább annyira védtelen a sorsával szemben, mint az a lány, Lina, akit egy brutális akció során elrabol, hogy felnevelje.
A Grunberg-regények főhősének – és ez a Mibácsikánkban a középrésztől már Lina, nem az őrnagy – végső tapasztalata, hogy létezik olyan hely vagy helyzet, amelyben egyáltalán nem mutatkozik különbözőnek, másnak, mint a többi ember. És abban a pillanatban, amint az arca elmosódik: elpusztítható. Igaz, ez az arc a Grunberg-hősök szinte mindegyikénél olyan torz, mintha Francis Bacon festette volna.
Vagyis azt semmiképpen sem lehetne állítani a Grunberg-hősökről, hogy szerethetőek volnának. Ugyanakkor együtt lehet érezni velük: és kevés író tudja és meri olyan kegyetlen helyzetbe hozni a főhőst, mint Grunberg. A Lináról szóló részekben a repetitív elemek lassan lekopnak, hogy átadják helyüket az aggodalomnak. Kevés regényhősért lehetett eddig annyira szorítani, mint a pince mélyén a lelepleződéstől tartó Lináért. És kevés szerző van, aki kegyetlenebbül tud elbánni a főhőssel és így tulajdonképpen az olvasóval, mint Grunberg. Igazából a kortárs európai irodalomban nem ismerek hozzá hasonlót. Filmest igen. Lars von Trier az, aki ilyes, ördöginek is mondható, hidegfejű történetmesélésre és befejezésre még képes.
Fordította Wekerle Szabolcs. Gondolat Kiadó, 2017, 540 oldal, 4500 Ft
