1913-ban megjelenik a Swannék oldala, Marcel Proust pszeudomemoárja, ami, pace Rousseau, olyan travesztiát szabadít el, olyan mennyiségben termel másolatokat, hamis tanúkat, imposztorokat, s olyan élvezettel gyárt jeleket, újabb jelekre utaló nyomokat, jelek nyomaira utaló célzásokat és így tovább, hogy hatása máig eleven: Proust mindazoknak kortársa, akik másfajta archívummodellt és másfajta archiválót (elbeszélőt) keresnek a titkosszolgálatok megfigyelőrendszerei monitorozta, manipulátorok és dezinformátorok torzította, virtuális pszeudoidentitásokban tobzódó, a big data igézetében élő jelenkorban, mint amit az igazságon, hitelességen, eredetiségen alapuló felvilágosodás diskurzusa biztosított. (A teljes ciklus 3500 oldalába az 1870 és 1918 közötti Franciaországot foglalkoztató majd’ minden jelentős vagy jelentéktelen politikai, társadalmi, művészeti esemény így-úgy be van táplálva.) A prousti masinéria – Gilles Deleuze nélkülözhetetlen Proust-könyvében pókhálóhoz hasonlítja – rejtjelezett hálózat, amit „különös képlékenységgel megáldott” elbeszélője-archiválója tart mozgásban: az ő „pók-teste az a kém, az a rendőr, az a féltékeny szerető, az az értelmező és az a követelő – az a bolond –, az az egyetemes skizofrén, aki kinyújt egy szálat a paranoiás Charlus, egy másikat az erotomán Albertine felé, hogy saját tébolyának megannyi marionettjévé tegye őket, saját, szervek nélküli testje lehetőségeivé, őrületének megannyi arcává”.
Marcel éppolyan személytelen-paranoid megfigyelő-adatfeldolgozó, amilyenek az Apple, a Google, a Facebook, az NSA megfigyelésért illetékesei lehetnek, s amilyenek a világhálón mi magunk is vagyunk.
A regényciklusba a világirodalom legtöbbet kommentált félálomleírása vezet be. „De annyi is elég volt, hogy a tulajdon ágyamban legyen mély az álmom, és teljesen elernyessze tudatomat, ilyenkor szépen kihullott belőle elalvásom helyszínének alaprajza, s amint az éjszaka közepén felriadtam, nem sejtvén, hová kerültem, az első pillanatban azt sem tudtam, ki vagyok…”
A szakasz a descartes-i módszer, az ún. fenomenológiai redukció újrajátszása. De
Proustnál nem a kikezdhetetlen bizonyosság fellelése, hanem egy rögzítetlen, mobilis identitás elgondolása a cél. Ahogy az ágyban hánykolódó Marcel igyekszik kiolvasni az őt körülvevő jelekből, hol van és ki ő, ugyanúgy igyekszik az olvasó kiolvasni a szövegből, miféle térbe lépett be és ki beszél hozzá. Sosem jutunk nyugvópontra azt illetően, „ki ő”. Később sem közli a szöveg, Marcel épp mennyi idős, hogy néz ki, sőt, „Marcelként” az egész ciklus során mindössze két alkalommal van nevesítve. Olyan memoárt olvasunk, amiben a narrátor énje különböző figurákra osztódik, olyan számadást, ami nem az igazmondás nyelvét beszéli, olyan vallomást, amiben megképezhetetlen az elbeszélő én, elbeszélt én és a múltbéli ének közti kapocs.
A Swannék oldala a ciklus legnagyobb időtávot átfogó kötete. Az első fejezet (Combray) a narrátor gyermekkori nyaralásainak helyszínén játszódik, egy évtizedet fog át. Itt mutatja be Proust szüleit, a cselédjüket, Françoise-t, a később irodalomtörténeti jelentőségű halált haló nagymamát, a combray-i templombelsőt; itt olvasható a mama csókjára való bűnös vágyakozás epizódja; itt képződik meg a híres és jelképes válaszút, hogy Swannék vagy Guermantes-ék, vagyis hogy a polgári vagy az arisztokrata család birtoka irányába induljon-e a család sétálni. A második rész (Swann szerelme) a Jockey Club-tag, a „wales-i herceg barátja”, szoknyapecér és laikus művészettörténész Charles Swann és az egykori kokott, Odette de Crécy szerelmének a története. Ez a féltékenységanalízis, noha briliáns passzusokat is tartalmaz – ld. a Verdurin-szalon leírásának molière-i szatíráját (ahol Verdurinné akkorát nevet, hogy szó szerint kiakad az álla) vagy az estélyeken akkor már évek óta részt nem vevő, Odette miatt szenvedő Swann látogatását a Saint-Euverte palotában, ezt a fantasztikus víziót, ahol Swann Mantegna-, Dürer-, Giotto-, Goya-alakokat vízionál, hóhérfigurákat, harcosokat, óriásokat a vendégek, agárfalkákat az inasok helyére... –, kissé kilóg a ciklusból: lineárisan, E/3-ban elmesélt féltékenységi melodráma, amire még nem jellemző az az idősíkokon ugráló, történetszilánkokra aprózódó kompozíció, ami a későbbi kötetekre. Ez a flaubert-i regényeszménnyel még nem szakító fejezet csak a negyedik-hatodik, a narrátor Swann és Odette viszonyát Albertine-nel újrajátszó részben nyeri el tényleges helyi értékét; akkor válnak jelentésessé a Swann homoszexualitásra tett célzásai vagy Charlus figurája; azok felől olvasva kap Marcel vágya, hogy elalvás előtt csókot kapjon a mamájától, vagy Marcel apja aggodalma, hogy Marcel nem elég férfias, hátborzongató mellékjelentést. A magyar olvasó évtizedeken át lényegesen szelídebb Proustot olvasott, a magyar irodalom évtizedeken át szelídebb Prousttal dolgozott, mint amilyen valójában, nemcsak mert Gyergyai Albert – aki nem véletlenül épp a Szodoma-epizód előtt torpant meg – kicicomázta a szöveget, hanem azért is, mert az igazán brutális epizódok le sem voltak fordítva. Jancsó Júlia bámulatos munkája különösen értékes most, a fordítás-kiadás tulajdonképpeni leálltakor. Ha az elmúlt évtizedek jelentékeny világirodalmáról le is marad(t) a csak magyarul olvasó közönség, legalább a legnagyobb adósságok egyike pótlódik.
Az eltűnt idő… többnyire olvasással, zenehallgatással, parkokban sétafikálással elütött percek, órák, hetek, hónapok leírásánál időz: szaggatott narrációja anyagi felületeket, szokásokat, figurákat vesz számba, csendéleteket, portrékat, táj-, zsáner- és városképeket sorakoztat egymásra. Aztán látszólag céltalanul cirkuláló félálomfigyelme váratlanul megköt egy műalkotáson, gesztuson, tárgyon (egy krizantémon, egy monoklin, egy ruhadarabon) vagy egy-egy kimondott mondaton; megtorpan, kimerevszik; a talált tárgy körül egybegyűjti az addig laza ecsetvonással felvitt metaforákat és újakat ír, szór, halmoz melléjük; leállítja az időt, hogy mániás pontosításokkal körülírja, amit fellelt.
Ebben a le- és körülírásokat váltogató technikában rejlik a prousti regénykompozíció forradalmi újdonsága.
A realista történetmesélő prózában a leírás pusztán két cselekvés összekötésére vagy egy-egy figura jellemzésére szolgál, a cselekmény logikájából következő csúcspontok pedig – egy végre elcsattanó csók, egy gyilkosság, egy kivégzés – dramatikusak. Proustnál viszont a talált tárgy körüli szövegtermelés az akció, a narrátor végezte körülírás az akció, a narrátorban a templombelsők, szonáták vagy testtartások kiváltotta mentális állapot leírása az akció. Proust szövegét nem lehet más művészeti médiumra átfordítani, mert magát az önmagát író szöveget, a leírásakcióikat produkáló szövegtermelést kellene adaptálni, magát a kódolást tehát, nem pedig azt, amit kódol: a cselekmény helyett az intenzív állapotok leírására fókuszálva Proust felszabadította az írást a melodráma teátrális cselekménykényszere alól.
Az intenzív introspekció prousti állapota a leghétköznapibb szituációban törnek rá a figurákra (a madeleine-epizód egy semmitmondó délutánon zajlik le; a Venteuil-szonáta egy unalmas estélyen rázza meg Swannt; egy későbbi kötetben a narrátor majd cipőfűzés közben rendül meg a lelke mélyéig, sok hónapos késéssel fogva föl, hogy nagymamája meghalt), s noha teljes testi-lelki felindulással járnak, külső megnyilvánulási jelei nincsenek is, mert odabent játszódnak le, a tehetetlen tudatot öntik el: hogy az ráébredjen a világ valamiféle rejtett összefüggésére, vagy megtudjon valamit a Másikról vagy egykori önmagáról mint idegenről, a múltból rárontó Másikról.
Proust egymásba nyitja az odakintet és az idebentet, egymásba fűzi az érzéki és az esztétikai tapasztalást, a világra irányuló megismerést és a lélekre irányuló introspekciót, a féltékeny szerelemmel szeretett lény gesztusainak mániás és az áhítattal szemlélt műalkotás elragadtatott értelmezését. Antropológiai alapfogalma a vágy: produktív, önserkentő flow. A figurák mind-mind a Vágyódó variációi vagy szimulákrumai: Én-pozíciók, melyeket mindennapi életünkben, alkatunknak, ízlésünknek megfelelően, a világgal, a műalkotással, önmagunkkal szemben felvehetünk, s amiket felvéve magunkat is, egymást is, közös világunkat is módosítjuk.
A műalkotás-tapasztalat Proust paradigmatikus példája; erről a hét kötet számos festészeti, zenei, irodalmi, építészeti analízise során még sok mondanivalója lesz. A Swannban két híres szövegrész szerepel: a fiatalkori olvasmányélményeit elemző Marcel (89–95.) és a Venteuil-szonátát hallgató Swann (365–368.) állapotleírása. Itt szemlélteti Proust, miért, hogy a műalkotás igazsága nem elvont, örök, platóni idea, hanem legigazabb valónk ígérete. Nem azért rejlik az Én igazsága a műben, mert a mű „tud” rólunk valamit, amit mi nem. Hanem, mert „életre kelti” a lélek „áthatolhatatlan és elbátortalanító éjszakáját” (367.). Az olvasásaktus megképezi a „könyv eszmei gazdagságába vetett hitet”; a valódi embereknél és tájaknál is valódibb, mert „plasztikusabb” figurákra és világokra való vágyakozást olt az olvasóba; „darabokra töri az időt”. (89.) Proust, egyszerre teoretizálva a befogadást és gyakorolva íráspraxisként gondolatát, egy intenzív, mentális figyelmet és testi odaadást egyaránt megkövetelő olvasásmódra tanít, amit mindazok, akik neki szentelik figyelmüket, valódi introspekcióra fordíthatnak majd.
Mivel, amint a figurák hol egymásra, hol önmagukra vágynak, egymáshoz is idomulnak, magukat is imitálják, mindnyájukra jellemző valamiféle egzisztenciális törékenység. Az érzelmek, érzetek, benyomások folyamatosan újraíródnak és törlődnek, bevésődnek, rétegződnek és torzulnak, a legváratlanabb pillanatokban bukkannak elő, hogy aztán végleg feledésbe merüljenek. Így aztán a regény összes figurája, beleértve magát az elbeszélőt is, nem más, mint – Proust szép kifejezésével – „események sorozata”. Mert illékonyak (vagyunk), mint maga az idő.
Fordította Jancsó Júlia. Atlantisz Könyvkiadó, 2017, 496 oldal, 4395 Ft
