Azt írják, hogy 4-től 100 éveseknek ajánlott, és persze minden könyvre ezt írják, de valahogy ezek a mesék valóban kortalanok. Bennem a gyerekkor sűrűjét idézik fel, az idegenben nyaralások szertartásos, magányos estéit, amikor a sötétben a saját fantáziáimmal próbáltam nyugtatni magamat. Ezek a mesék a világ, a létezés fonákját mutatják meg úgy, hogy a titokzatos lényeket is vidámmá teszik, és hagynak beletörődni, hogy kifordítva is szép a világ.
Itt van mindjárt a fő mesélő, az idős denevérasszonyság: Debóra néni. Akinek hajnalban kell mesélnie, hiszen a denevérgyerekek akkor kezdenek el aludni, ráadásul nem is ágyban, hanem a szelemenfán lógva. Debóra néni történetei a fényes napvilágon játszódnak, mert az éjszakai lényeknek ez a félelmetes, az izgalmas. Egy denevérről szólnak, aki madár akart lenni, egy kicsi halról, akinek az uszonya megsérült, a szappanbuborékok életéről vagy a vízisiklók királyáról.
Timkó Bíbor rajzai pedig nem is illusztrációk, hanem olyan táblaképek, amelyek mintha a történetekkel szinkronban születtek volna. Hömpölyög rajtuk végig a kicsit szomorkás, mégis szellemes, velős szöveg. Például ez, ami jó lenne falvédőnek és miatyánknak is: „Nincs olyan teremtett lény a világon, akinek a jobb és bal fele egyforma volna, és ezt a tükör is tudja. Azt viszont, amit egy másik ember lát, ha ránk néz, azt a tükör nem tudja megmutatni. Ugyanúgy, ahogy az eget folyton felhők takarják, úgy takarja el a tükörképünk az igazi arcunkat.”
Magvető, 2017, 56 oldal, 2990 Ft
