Túl e bús országon - Magyar írók a fronton

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán eldönthetjük, hogy a frontra megyünk, vagy maradunk a hátországban. Ez a választás sok írónak nem adatott meg.

Így hát nyugodtan, sőt unatkozva „szedtük a virágot a vulkán tetején”, hogy annak a kornak kedvelt hasonlatával éljek. Nagyon jól tudtuk, hogy vulkánon járunk, de ez a tudat csak amolyan „költői izgató” volt eseménytelen életünkben; egy pillanatig sem gondoltuk, hogy a vulkán komolyan kitörjön. A háború ekkor még mindig az irodalomhoz tartozott, de lassankint egy másfajta irodalomhoz kezdett tartozni, mint eddig; a múlt és történet irodalma helyett a képzelet és lehetőségek irodalmához. Ez volt a fantasztikus regények kora, H. G. Wells fénykora. A háború, mint a könyvek, a kalandot jelentette, amely mégsem volt valóságos kaland, a lehetséges csodát, amely sohasem fog megtörténni. Ki fogja valaha méltón leírni a pillanatot, amikor a lehetségesből valóságos kaland lett? Amikor a csodából muszájjá változott, mint ahogy a mesebeli királyleány hirtelen varangyos békává alakul?

Ezt Babits Mihály írja Csak énekeljetek! című, 1939-ben megjelent esszéjében az első világháborúról. A Maradni szégyen, veszni borzalom – Magyar írók az első világháborúban című kiállítás egyik leghangsúlyosabb szövege a fenti, és talán nem tévedünk nagyot, ha azt hisszük, ihletője is.

Szép Ernő kardja

Szép Ernő a fronttól távol

 

Varga Katalin és munkatársai, Borbás Andrea, Molnár Eszter, Sulyok Bernadett, Veres Miklós rendezték a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2016. január 10-éig látható kiállítást, amely mintegy 30-40 író – részben publikálatlan – leveleiből, publicisztikáiból, irodalmi műveiből vett idézetekkel, fotókkal, dokumentumokkal idézi fel az I. világháborút. Az előkészítés során tisztázták az egyes alkotók háborús történetét, és összegyűjtötték ezek írásos dokumentumait. Kiderül, volt-e a fronton az adott író, és ha igen, hol és mikor; vagy ha nem, akkor hogyan kerülte el a behívást.

Újdonság, hogy előkerült és feldolgozták Nagy Endrének a frontról a feleségének írt, a PIM-ben őrzött levelezését – meséli Varga Katalin. Kiderült, hogy Szép Ernő a legendával szemben nem volt szanitéc, viszont sikerült dokumentálni a híres anekdotát, miszerint a „leben und leben lassen” szöveget vésette a kardjára (ha nem is az eredeti fegyverrel, ami a következő kataklizma idején, 1944-ben tűnt el, hanem testvérének visszaemlékezéseivel). Babitsnak pedig néhány eddig ismeretlen, borítékra, papírfecnire írt töredéke is előkerült, mint például a következő: „Én tul vagyok e bus országon / és tul vagyok e gonosz világvégen / Hazámon és Európán át / visszajutottam magamhoz.”

Két utópiafejezet foglalja keretbe a kiállítást. Az elsőben például Jókaitól A jövő század regénye vagy Csáth Géza két középiskolás barátjával álnéven írott A repülő Vucsidol című könyve szolgáltat idézeteket a technikai fejlődésbe vetett optimista víziók illusztrálására. Azt a tévhitet, hogy a fegyverek minél nagyobb arzenálja és hatásfoka végül is a békét szolgálja, vagy legalább a gyors, kisebb vérveszteséggel járó háborút teszi lehetővé. A kiállítás végén, egészen 1933-ig terjedően az első világháború borzalmai ihlette antiutópiák felelnek ezekre a hamisnak bizonyult illúziókra.

A kiállítás szervezői eltekintettek a propaganda szolgálatába álló írók bemutatásától, így kevés nyoma van a kezdeti lelkesedésnek. Ugyanis a valódi írók közül nagyon kevesen, és azok is legfeljebb az első hónapokban igenelték a háborút – mondja Varga Katalin. Ilyen volt Móricz Zsigmond, Juhász Gyula (ők egyébként a bevonulóknál idősebbek voltak, és orvosilag alkalmatlannak nyilváníttattak). Előbbi jóval később úgy emlékszik, hogy hajdúkat vizionált a harcterekre, de aztán, ha máshonnan nem, három bevonult testvére leveleiből hamar rájött a valóságra. A legtovább talán Balázs Béla érezte úgy, hogy el kell mennie a „háborús kalandra” – mondja a kurátor. Hamvas Béla is boldogan vonul be 18 évesen, apja szavakkal biztatja ugyan, de a háttérben mindent megmozgat, hogy ne vigyék ki a frontra. Hamvasnak aztán sikerül kijátszania az apai védelmet, az első hetek vidám és felnőttes frontélete után a világtörténelem egyik legtöbb halálos áldozattal járó összecsapásának, a Bruszilov-offenzívának a közepén találja magát; megússza idegösszeomlással.

A boldog békeidőket is megidézi a kiállítás, az egyik fotón a gimnazista Szabó Lőrinc egy iskolai színházi előadás jelmezében feszít, néhány hónap múlva a papírkardot igazira cseréli. Aztán, ha végigsétálunk a katonás rendbe feltornyozott egyenruhák, a beöltözés termén, kettéválik a kiállítás. Választhatunk, hogy egy Front feliratú vasajtón a lövészárokba lépünk be, vagy a Hátországban maradunk. Mi inkább az utóbbival kezdtük.

Katonás Karinthy

Babits külön falat kapott, hiszen a háború minden évére jut egy-egy fontos háborúellenes verse. Karinthy katonaruhás képe mellett látható egy azokból a halasztási kérelmekből, amit negyedévente be kellett adnia, idézett leveleiből pedig kiderül, hogy egyre nagyobb szorongással várta a döntést. Drasche-Lázár Alfréd író, aki ez idő tájt a miniszterelnökségen tevékenykedett, sokszor járt közben pályatársaiért, így Karinthyért is – mondja a kurátor. De nem csak ő: a képernyőben 23 oda-vissza küldött hivatalos irat olvasható, melyeket a különböző lapok, a sajtószindikátus és néha magánszemélyek – például gróf Teleki Sándorné – írtak Karinthy ügyében.

Egy fejezet az internálásról is szól, a háború kitörésekor az ellenséges területen rekedtek sorsa szigorú elkülönítés volt. Németh Andor és Kuncz Aladár egy franciaországi várban élte át a háborút, utóbbi sok-sok fotóval illusztrált könyvet is írt sorsukról. Az orosz hadifogság legismertebb irodalmi emléke Markovits Ro­dion Szibériai garnizonja. Azt kevesen tudják, hogy lapot is szerkesztett a fogságban, az Amur Kurir szintén kézírással, egyetlen példányban készült – természetesen ez is látható most a PIM-ben.

Ha a hátország felől járjuk be a kiállítást, csak mindezek után jutunk el a frontról szóló apró terembe, ami valójában egy gerendákkal erősített lövészárok. A lövészárok alján elhelyezett földtárlókban azt a képet próbálták megidézni, amit egy-egy roham után a hadszíntér mutatott: szétszóródott személyes tárgyak, szerteszálló családi képek, rózsaszín tábori levelezőlapok. Itt láthatjuk Szabó Lőrinc és Tamási Áron szüleiknek írt leveleit; Szép Ernő hiá­bavaló küszködését, hogy megértse az ágyú működését, vagy Nagy Endre sorait, amelyeket a fronton lévő férjére is féltékenykedő feleségének szánt. Itt van az a szecessziós borítójú kötet, melyet a fronton meghalt neves újságíró, Zuboly (Bányai Elemér) tiszteletére állítottak össze tisztelői. Fontos megemlíteni a csillogó tehetségű, cambridge-i egyetemi tanulmányait félbeszakító és a hadüzenet után hazatérő, végül hősi halált halt Békássy Ferenc versíró füzetét, amely a tudós költő zsebéből, a tömegsírból került elő. Ahogy Varga Katalin fogalmaz: ez az I. világháború „bori notesze”.

2016 január 10-ig