Magyar Narancs: Mi motiválta a könyv megírásában?
Gärtner-Kertész Tibor: Alapvetően kedvtelésből kezdtem el írni, az első mozgatórugóm a kíváncsiság volt. Az érdekelt, miért bukott el az a reményteljes polgári demokratikus fejlődés - az Ignotus által Pajzán Farsangnak nevezett időszak -, ami a 19. század végétől vagy harminc éven át tartott, és amikor éppen az a magyar polgárság erősödött meg, amely minden tekintetben a már megkezdett úton tarthatta volna az ország gazdasági és szellemi haladását. A második indítólökést a véletlen adta, megtaláltam ugyanis a nagyapám hátrahagyott iratai között egy fegyverrejtegetési igazolást. Mivel hiába kérdeztem meg neves hadtörténészeket, mi lehet ez, magam láttam neki a nyomozásnak. Persze nem volt ellenemre a feladat, a kor maga amúgy is érdekelt. A szobám fala zsúfolásig tele a családi legendárium dokumentumaival: évtizedek óta ott van bekeretezve ükanyám 1828-ban írt elsárgult móringlevele, nagyapám 1921-es szolgálati jegye ("...szíveskedjék a század nyergeinek elhelyezését a házában megengedni...") vagy a Magyar Királyi Helytartótanács névváltoztatási engedélye 1862-ből. A könyvem váza régóta készen állt, és a kutatások után szinte már magától íródott.
MN: Későn kezdett neki első könyvének. Nem volt félelmetes a feladat?
GKT: Aki fordít és tolmácsol, előbb-utóbb magától is rádöbben, mennyi odafigyelést igényel egy szépen hangzó, pontos magyar mondat. Negyven évig a nyelvek adták napi megélhetésem forrását, nagy szégyennek érezném, ha ennyi idő alatt sem tanultam volna meg szépen bánni a szavakkal... Anyám, aki zongoratanárnő volt, zenészt szeretett volna faragni belőlem, de - állítólagos - jó fülemet én inkább a magyar és idegen nyelvekre fordítottam.
MN: Bajban lennék, ha meg kellene határoznom a könyv műfaját...
GKT: Az írásom műfaja mindenkinek gondot okozott, a Scolar is hosszan hezitált, végül beírták, hogy "történelem", így került a könyvem Ormos Mária mellé. Ez éppenséggel lehetne megtisztelő is, de én nem örülök neki, mert a könyvem nem csak történelem! Saját definícióm szerint ez egy időutazásos nyomozás, de hát ilyen kategória nincs.
MN: Mennyit segítettek a családi emlékek? Sok használható anyagot talált?
GKT: 1944 januárjában születtem, a második világégés kellős közepén, így életem első két hónapját - a németek március 19-i bevonulásáig - egy Magyar Királyság nevű országban éltem. Polgári értelmiségi családba csöppentem, és hamar kiderült, hogy ez a tény az iskolai dokumentumokban is szerepel a "származása" című sorban. A kommunista párt hatalomátvétele után tanultam meg olvasni a Tito, a láncos kutya bányában dolgoztatja a gyerekeket című olvasmányból, de az igazi leckét apámtól kaptam, aki tömören csak annyit mondott: "Ezek itt mind hazudnak." Családi emlékeim 1795-ig nyúlnak vissza, amikor a bajorországi Friedbergből származó Gärtner János órásmester új hazára lel Győr - Raab - városában. Könyvemben idézem ükapám, Gärtner József kérelmét, melyben 1839. január 3-án Pest városának tanácsához folyamodik, és polgárjogot kér: "Azt a szép jogot, hogy pesti polgárnak nevezhessem magamat, nem vagyonomnak, hanem a műveltség tulajdonának akarom köszönni..." A pesti polgárjog megadásáról szóló okmányt Eichholz János polgármester aláírásával egy hónap alatt megkapja. Ez a régi dokumentum is évtizedek óta itt lóg a szobám falán. A csaknem kétmilliós főváros utcáit járva néha elgondolkodom, vajon ma hány embernek adná meg ezt a "szép jogot" Eichholz János?
MN: Többször hangsúlyozta, hogy ez nem történelemkönyv, egy bölcsész írta, aki időutazásra hívja az olvasót. És bár a könyv elsősorban ebből a szubjektív szemszögből mesél, arra azért látok szerzői törekvést, hogy egy-egy eseményt több oldalról ábrázoljon.
GKT: Már az indulásnál megfogadtam, hogy jól olvasható, maximum 300 oldalas, képekkel illusztrált könyvet írok. Hogy nem engedek a mellékszálak csábításának. Így aztán a polcomon körülbelül kétezer könyvoldalnak megfelelő fel nem használt nyersanyag porosodik. Más szóval az összegyűjtött anyag nyolcvan százalékát kirostáltam. De nem is tudtam volna máshogy, mint a nagyapám kitalált nézőpontjából megírni ezt a történetet, hiszen az ő eredeti dokumentumai ösztönöztek írásra, az ő öröksége végig elkísért. Néhány vitatott politikai kérdésben arra törekedtem, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsek. Olyan szóválasztási érzékenységekre is odafigyeltem, mint Héjjas Iván orgoványi történetének megfogalmazása: a mai politikai baloldal a "gyilkosság" szót használja, a jobboldalon inkább a "kivégzést" preferálják. Az én mondatom így hangzik: "A direktóriumi tagokat az orgoványi erdőben kivégzik, meggyilkolják." Többet nem tehetek, mint hogy mindkét szót használom. Döntsön az olvasó! De azért ott van a könyv szubjektív szemszöge is, nagyapám, aki azt mondja: "Úriember nem lincsel!"
MN: Néha mintha figyelmeztetéseket, a mai valóságra mutató tanulságokat fedeztem volna fel. Volt-e ilyetén szándéka a könyvnek?
GKT: Semmilyen aktuálpolitikai megfontolásom nem volt! Az elkerülhetetlen áthallásokat maga a politika teremti meg, nem én.
(Kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!)
