„Vagy érdekessé?”

Szabó Marcell költő, irodalmár

rés a présen: Az irodalomtudós és a költő jól megfér egymással benned?

Szabó Marcell: Ha ezt a két fogalmat, mint két beszédmódot értem, akkor nem. Nem lenne szabad jól megférniük egymással, sőt elférniük sem egymás mellett. Szükséges, hogy ne lehessenek egymás mellé rendelve, inkább fenekedjenek egymásra, ne férjenek össze. Én ezt mindig nagyra értékeltem, nem akartam felszámolni, elengedhetetlennek tartottam – izgatószernek! – ahhoz, hogy az írás gyakorlat maradjon. Megférnek, elférnek: ha a térökonómia metaforáját választjuk, az összeférhetetlenségüket hangsúlyoznám. De ezt az összeférhetetlenséget nem szívesen korlátozom az irodalomtudomány és a költészet viszonyára – benne semmi kitüntetettet nem látok. Egyébként is, ki vonná ki a költőit maradéktalanul a tudományosból, és fordítva? Ezzel szemben a gyakorlatért nálam talán bizonyos írásmódok, hangok, szókincsek, jel(ölő)rendszerek összeférhetetlensége szavatol, amennyiben az írással illeszkedéseket próbálok ki, és ajánlok fel. De a beszédmódok nem férnek meg. Egyetlen beszédmód sem fér meg, magával sem. Innen nézve – és én is csak most nézem innen – a „no room” (az új kötet címe – a szerk.) jelölhet ilyesmit is.

rap: Nem is verseid vannak, hanem írásmódod, mondta rólad 2022-ben egy laudációjában Sipos Balázs. Honnan vezetett az út ezekhez a „metaszövegekhez”?

SZM: Metaszövegeknek semmiképpen sem nevezném őket, de tagadhatatlan, hogy élnek effektusokkal, amelyek az íródó szövegre mutatnak. Azért nem nevezném metaszövegeknek, mert a kifejezés egy olyan elválasztást működtet metanyelv és tárgynyelv között, amelyet pontosan pontatlannak találok. Legalábbis „az írás oldalán lévő vágy” rendre ennek a felfüggesztésére irányul: ne kelljen előre rögzíteni a megszólalás kereteit, tárgyát; ne kelljen rendezkedni, rendet tartani valamely irodalmiság nevében, vagy szortírozni, iskolázni a gondolkodás teremtményeit. Ebben nincs sok újdonság. Mert milyen a (meta)nyelve André Gide Paludes-jének, Ezra Pound The Cantosának vagy Thomas Carlyle Sartor Resartusának? Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az írásmód(om)ra vonatkozó kérdést igyekszem magam is artikulálni azzal, amit és ahogyan írok – nem különálló valami, nem létezik külön(ös) tárgyként, nem megvalósulása egy tervezetnek, amelyet itt leleplezhetnék. Nem óvatoskodásból vagy önhittségből kerülöm el a választ, hanem abból a meggyőződésből, hogy az efféle önértelmezéseket csak a nem olvasás, az ellenállás az olvasásnak, a nyilvánosság bizonyos rendje (publicitás mint reklám) teszi szükségessé. Vagy érdekessé?