Olyan lett ezáltal a kötet, mint a betegség maga: tabu. Amiről ha nem beszélünk, nincs. A Hasnyálmirigynapló ugyanis búcsúkönyv, haldoklás közben írt memoár, a rettegett rák krónikája. Már olvasás közben is felmerülhetett, hogy van-e közünk a leírtakhoz, és ha igen, hogyan kell tekintenünk: életnek vagy irodalomnak? Az önéletrajzi írások amúgy is mind az irodalom határterületei, de ha egy valóban nagy író enged betekinteni minket a betegszobájába, akkor azt intim közlésnek kell-e tekinteni, az életmű intim kiegészítésének, s nagyon óvatosan, inkább adaléknak kell kezelni, vagy kiszolgáltatott lesz a szöveg, mint a beteg test maga, és innentől mindenki arra használja, amire akarja? Elő lehet, elő kell-e adni? „Tárgy vagyok, amit ide-oda lökögetnek jószándékú kezek és én nem értek semmit.” Ha valóban „csak” szöveg, s hozzá az élet, a valóság valóban csak alapanyag volt, akkor elmondható, felolvasható, meg is filmesíthető akár. Ha élet és valóság, persze akkor is, csak akkor az a valaki, aki megszólal, valóban csak alakít, magára húzza a szerepet. De kit játszik? Ki a szereplő? Hogyan kellene eljátszani? A színésznek úgy kéne beszélnie, mintha maga sem lenne egészséges? El kellene gyengülnie? Mi a feladat ilyenkor? Talán csak annyi, mint ahogy most Alföldi Róbert megoldotta: érthetően, egyszerűen mesél, mintha valóban a napló írója beszélne. Hozzánk? Önmagának? „…az életünk valaki másnak fontos lehet?” Alföldi végig tartja ezt a kiegyensúlyozott hangot, ritkán lesz csak modoros, és azt is főleg akkor, amikor valahogy a szöveg is modorosnak tűnik.
Akik tartottak a műtől, azoknak javaslom így, ebben a formában a megismerkedést, ugyanis az Alföldi közvetlen hangja, a teljesen egyszerű, mindennapi közléseket idéző hangolás okán a szöveg közel jön.
Ez a „közel” néha olykor zavarba is ejtő: a sorjázó jegyzetek egymásutánja közben olykor elvész a fókusz, fedésbe kerül a tény, hogy utolsó szavakat kapunk.
Kiállításmegnyitók, díjkiosztók, közte előbb kemo, majd sugár, elegáns irodalmi kiszólások: egy egészséges ember árnyéka. Odavész a tétje így a kihagyott napoknak, illetve nem is érzékelhetők. Ám ahogy leírom, úgy zavarba is ejt ennek a megjegyzésnek az igazságtalansága: pusztán szöveggel ezt hogyan lehetne megoldani? Talán valamiféle elválasztó zene segítene. Néhány jól megválasztott hang, effektus. Esetleg nagyobb szünetek és hangsúlyosabb kihagyások? Furcsák így kimondva a dátumok is, ilyen komolyan, végig egyetlen hangon, jegyzőkönyvszerűen. Nyilván kötelező mondani, és talán ez az egyetlen lehetséges módja ennek. Olvasva átszalad a szemünk a dátumokon, de szóban jelezni kell az idő múlását, egy-egy fejezet, azaz egy-egy nap végét.
Lehet, hogy a szöveg képezte hiányok miatt van most is hiányérzetem? Hogy hiába a megjegyzések a gyengeségről, a rossz gyomorról, nem megyünk közelebb vagy mélyebbre. Elegáns távolság a belemenés helyett, amit a felolvasás csak kiemel. „Jól van ez a most, csak elég rossz. De minden rendben van.”
*
Rákról szóló vallomást sokan és rettentően sokféleképpen írtak már, irodalomként is, naplóként (akár blog formában) is tematizálódott. Akadt olyan szerző is, aki Esterházyhoz hasonlóan, próbálta meglátni a betegség humoros oldalát. A test elmúlását is sokan próbálták már megragadni. E naplóval is trendsetter lett, míg korábban az aparegényeknek, azóta a betegségregényeknek lett „divatjuk”, mégis: nem talált még nyelvet magának a rák, pedig ott a súlyos kérdés: „Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se.” Hallgatva Alföldit, még inkább aláhúzódik bennem a sok-sok kétely, ami a szöveggel kapcsolatban felvetődött bennem. Mit is várunk egy betegség leírásától? Miért tudná egy éppen beteg ember megragadni azt? Közhely, de kell távolság az író és az írása tárgya között: amit hallunk, azok így a vázlatok. Csak éppen soha, senki nem írja meg belőlük a Művet.
„Erőtlen vagyok, ez most a legigazabb mondat sajnos” – halljuk meleg, megnyugtató hangon. És összeszorul a szívem, suttognám a búcsúzónak, hogy nem szégyen gyászolni önmagunkat, egy betegségben vergődő, tehetetlen jelent, illetve a soha el nem érkező jövőt. És nem szégyen elengedni a szellemességet sem. Mert a humor ebben a könyvben szerintem nem a fölülemelkedésé és a szerzőtől megszokott graciőz lebegésé. Azt tapasztalom (de ez szigorúan irodalmon túli tapasztalat), hogy mindig csak addig működik a humor, amíg van még legalább egy icipici remény és amíg nem taglóz le a fájdalom. Utána is lehet valami, de azt már ódzkodnék még a legfeketébb humorral is érintkezésbe hozni. És ennek megértéséhez kellett nekem Alföldi előadása. Ő képezte meg azt a távlatot, ami megemelte a szöveget. Esterházyt ismerjük, ott van a fülünkben! Remek előadó volt, elegáns beszélgetőpartner, elég volt a puszta hangja, hogy megjelenjen a figura. A félmosoly. Annak idején azt hittem, túl hamar jelent meg a könyv. De mi lett volna a kellő távolság? Azóta jobban értjük a betegséget? Megjavult netán a magyar egészségügy? Távolibbnak érezzük Esterházy elveszítését? Ugyan. Viszont ennek a megjelenésnek jót tett az idő. Úgy láttatja magát a beszélőt, hogy mégsem zavar össze az ismerősségével.
Hungaroton, 2020
Kedves Olvasónk,
ez a cikk a Magyar Narancs – a közkedvelt nyomtatott periodika – 2020. december 10-i számában jelent meg.
Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy az olvasóját – vagyis Önt – meggyőzzük arról: érdemes a Narancsot megvásárolnia is. Hisz a Narancsban, minden Narancsban zsákszám vannak ehhez hasonló pompás dolgok – és a lap immár digitálisan is előfizethető, s számítógépen, okostelefonon és tableten is olvasható.
Méltán népszerű oldalunkon, a magyarnarancs.hu-n természetesen nem csak fizetőfal mögötti tartalmakat talál – mindig érdemes benézni hozzánk. De a legjobban mindketten akkor járunk, ha legközelebb már előfizetőként látjuk viszont.
Visszavárjuk!
A szerk.
Narancs Előfizetés | Magyar Narancs
A Magyar Narancs és a Magyarnarancs.hu - a miénk azon kevés újság egyike Magyarországon, amelyik nem függ a kormánytól és egyetlen üzleti érdekcsoporttól sem, és amely fennállása óta, vagyis bő három évtizede nem kell, hogy másra hallgasson, mint a saját lelkiismeretére és a legjobb tudására.
