Tavaly a költészet napján nagyot szólt Erdős Virág egyik kommentje, amelyet az épp aktuális köztársasági elnök versajánlója alá tett ki. Novák Katalin a Szuvenír című verssel kedveskedett az ő magyar embereinek, mire Erdős: pedig van szebb is a költőnőtől: „Megvezet felültet átver / Fuck NER.”
S most, az idei ünnepre megjelenik az új Erdős-kötet is. Az új versekben mintha kevesebb lenne a játék, máshogyan csavarosak. Máshogyan szorítják össze a torkunkat: „Mindig a döntő pillanatban léptem elő a takarásból, / apámat lefegyvereztem, / anyámat felsegítettem a földről, / az indulatáttétel szélsőséges megnyilvánulásai elől elhajoltam.” (Gyávaságom története) Ám e szövegek is világossá teszik, hogy kevesen tudják azt, amit Erdős Virág: eggyé olvasztani közöset és egyénit, a társadalmi létet a mélyen intim megéléssel.
A legföldhözragadtabb valóságunkból indulunk, minden azonosítható és belőhető, mégis, elmozdultunk. Csak nehéz visszakövetni, hol volt a fordító pont. „Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak” – olvassuk az eltérő tartalom című új kötet ajánlójában. De a kiabálás erdősi értelemben az, vagyis nem ordítozás, nem csupán egy kizárható szólam a hangzavarban. „A könyv (a maga módján) az utóbbi két év történetét követi végig” – írja a szerző a megjelenés elé. S mottót Vörösmartytól választ: „Nincsen remény. Nincsen remény”. Bátor szövegek, erősek, de nem harsányak. Tudunk velük menni, akár – ahogy ez olykor Erdős szövegeivel megtörténik – tüntetésekre is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
