Dokumentumfilm

Lépések a vonalon

Első kézből: Hope Solo kontra a labdarúgó-szövetség

  • - turcsányi -
  • 2024. szeptember 11.

Kritika

A labdarúgásban, segítse immár a legkorszerűbb űrtechnika, ritkák az egyértelmű dolgok, kivált abban a tekintetben, hogy ki a jobb.

Azt, hogy kik a jobbak, valamennyire híven tükrözik az eredmények és évkönyvek, de hogy egyénileg mi a helyzet, azt nem bízta soha senki a videóbíróra, az mindenkor a szubjektív megítélés bizománya. Pelé a legnagyobb vagy Maradona? Beckenbauer vagy Cruyff? Messi vagy C. Ronaldo? Wambach vagy Rapinoe? Marta vagy Birgit Prinz? De egyvalamiben nincs vita: a női labdarúgás történetének legjobb kapusa Hope Solo. Még az ellenségei sem vitatják, pedig van számos. Meglehet, több is, mint barátból – erről szól a film.

Ritkán kezdődik így életrajzi dokumentumfilm: azok felsorolásával, akik nem voltak hajlandók szerepelni, bármi közösséget vállalni ezzel a filmmel. S nyilvánvaló, ezzel a személlyel. Köztük van Abby Wambach és Megan Rapinoe is, akiknél jobb futballistát korukban lámpással sem lehetett találni, akiknél többet a női labdarúgás elismertetéséért, népszerűsítéséért, szerethetőségéért valószínűleg senki sem tett sehol a világon – talán csak Hope Solo. Nem szólaltak meg az amerikai női labdarúgó-szövetség képviselői sem, bár a cím annyiban megtévesztő, hogy ez a film távolról sem csak a hőse és a szövetség közötti összefeszülés(ek)ről szól, hanem a maga tökéletesen hendikepes voltában tör komplexitásra, teljes életrajzot, hiánytalan portrét akar alkotni.

Az adott körülmények között a lehetetlenre vállalkozik, még akkor is, ha főhősének pályája éppen egybeesett a mozgóképhasználat végső demokratizálódásával. Van kép mindenről, ami Hope Solóval valaha is történt, sőt mozgókép, a mosolyalbumból kivett babapopsis fotótól az intézkedést foganatosító rendőr testkamerájának felvételéig, de hiába, ha a többszörös világ- és olimpiai bajnok amerikai válogatottból csupán a Solo működési korszaka előtti időszakot reprezentáló Michelle Akers van jelen, aki kétségkívül remek futballista volt, s ugyancsak sokat tett a női labdarúgásért, de mégis, amikor a fénykorát élte, például a világbajnokság gólkirályaként 1991-ben, akkor Hope Solo még csak tízéves volt…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.