A hiszékenység és álszentség drámája nagyon is időszerű választás manapság, kérdés azonban, hogy ebből a feldolgozásból mit visz magával a középiskolás és felnőtt közönség. Feltűnő volt, hogy akik már látták az előadást, kivétel nélkül a jelmezeket emlegették, azok jelentéséről, indokoltságáról (és áráról) beszéltek.
A díszletet és a jelmezeket egyaránt jegyző Csík György színpadképét meglátva máris vizuális ingerözön éri a nézőt. A tér közepén egy, a felső régiókba vezető primadonnalépcső, két oldalán aranyoroszlánokkal, balra lila konyha, plexiétkező, jobbra cirádás, álbarokk ülőgarnitúra sok arannyal, a falon Andy Warhol híres Marilyn-képe – az Elmirát játszó színésznő arcvonásaival – és vadásztrófeák sora. Ez a stílusegyveleg sokat elárul az itt élő családról – többet, mint amit később megtudunk róluk. Maga az előadás ugyanis játékmódjában nem viszonyul ehhez a világhoz, játszható lenne egy sokkal semlegesebb, hagyományosabb díszletben is.
Ahogy sorra jönnek be a szereplők, minden jelenetükben más, meghökkentő vagy éppen szépséges jelmezeikben, az a különös helyzet áll elő, hogy a látvány átveszi a főszerepet, maga alá gyűrve az előadást. Mariane (Kováts Dóra) Frida Kahlo arcképével és motívumaival díszített, csodás ruhája, Elmira (Pap Lujza) Pikk dáma öltözete vagy hullámzó-aranyló köntöse, Damis (Kovács Martin) és Valér (Helvaci Ersan David) trendi pólói, edzőcipői külön látványossággá válnak, a mit mondanak helyett a hogy néznek ki kérdésével. Van, amikor igen szerencsésen találkozik a jelmez és a színészi alkat: Pernelle asszony öltözete például annyira illik Czegő Teréz elegáns, „nagyasszonyos” stílusához, hogy koherens részévé tud válni hatásos nyitómonológjának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
