Mire az 1920-as évekre a jogrend az ellenforradalmi keretek között megszilárdult, már egész sor erőszakos cselekedet lezajlott. A leegyszerűsítő történeti értelmezés ezt az időszakot a vörösterror és fehérterror szakaszaira osztja – de mint az utóbbi évtizedek kutatásaiból is kiderült, a paramilitáris erőszak és a véres népi lázadások sorozata megkezdődött rögtön a háború után, sokszor fegyverrel a kézben hazatért frontkatonák részvételével. E korántsem csöndes parasztforradalomnak és a megtorlásnak legalább annyi áldozata lehetett, mint az ezeket követő, már határozottabb karakterű fegyveres csoportoknak, illetve állami erőszakszerveknek tulajdonítható erőszakcselekményeknek.
Újraavatása, 2019. október 31. óta ismét ott áll a Vértanúk terén a Nemzeti vértanúk emlékműve, miközben terjed az a nem igazolható tézis is, hogy az 1919 augusztusától legalább a húszas évek elejéig tomboló fehérterror valamiképpen a vörösterrorra adott válasz volt. Bár a témában jó néhány remek résztanulmány és könyv született itthoni kutatók tollából, úgy tűnik, az első igazán átfogó, egyben szemléletét tekintve is up-to-date fehérterror-monográfiát egy 1988 óta külföldön élő, a bonni egyetem professzoraként dolgozó magyar kutató, Bodó Béla írta meg, eredetileg angolul (magyarra Konok Péter ültette át).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
