Váradi Júlia sem köti a hallgatók orrára, hogyan jutott el Kurtághoz, mivel vette rá a beszélgetésre, miért most, egyszerűen csak bejelenti május elsején délben, hogy akkor most ez következik. Alighanem a rádió műsorszerkesztői is zavarba jöttek az anyagtól: az archívumban nem a Dobszerda anyagai közé, hanem egy külön ablakba került a beszélgetés.
Nem életműinterjúról beszélünk, szűk egy órában lehetetlen lenne. Ehelyett – bár ez sincs kimondva, de a kérdések és a válaszok is erre utalnak – amolyan közérzeti beszélgetés ez. „Mi az, amiről a legszívesebben beszél?” – indítja a dialógust Váradi. A válasz: „Én a legszívesebben hallgatok.” Azt hihetnénk, hogy innen nagyon nehéz lesz kikecmeregni, de mégsem így történik. Gördülékeny a párbeszéd, és csapongani is csak épp annyira csapong, hogy életszerű legyen, de ne váljon követhetetlenné. Az operaszerzés áll az eszmecsere fókuszában, de azért beúsznak mellé másfelé mutató epizódok is: életút, család, nyugat-európai magány a szocialista magyar valóság idején, vándorlás, hibák és inspirációk. A beszélgetés egyik – nem az egyetlen – megható része például Ligeti György alakjának a felidézésében ölt testet. Azt mondja Kurtág: „Én valahol mindig a Ligeti árnyékában voltam, ő protezsált mindenhová.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
