KÖNYVMELLÉKLET

A nemlét sűrűsége

Lanczkor Gábor: Sarjerdő

  • Radics Viktória
  • 2021.12.01 21:00

Kritika

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Lanczkor könyvében azonban nincs semmi romantikus, a pátoszformákat dekomponáló kortársunk opusa ez. A 20. század második felétől (tudjuk, mi okból) az irodalomban és a művészetekben tűrhetetlenné váltak a pátoszformák, a mindennapi életben sincs maradásuk, még a szerelemben sem. A gyász és a kegyelet az utolsó tér és idő, ahonnan nem lehet őket kisöpörni: nem tudunk másképp beszélni minderről, mint tragizálva, elcsuklón. Csak pap tud temetni, mi mindössze fals nekrológokra, sietős kondoleálásra vagyunk képesek, és a „kegyelet” fogalmának nincs már jelentése.

Lanczkor most megoldotta ezt a problémát, de nem az irónia vagy a nyelvkritika segítségével. Sikerült olyan „lírai darabokat” komponálnia sírokról, halottakról, temetőkről, hogy azok, bár érzelmileg telítettek, nem patetikusak és a (pre)romantikus sírköltészethez sincs közük. Nem is morbidak, nem is retorizáltak. Hogy csinálta?

 

Megölni a metaforát

E könyvben jelen van a halálnak egy olyasféle bölcs elfogadása, aminek az egyszerű kifejezését leginkább talán vidéken hallani még a néptől. Itt, ahol én lakom, kirakják a piacon, a posta előtt a táblákra, a fatörzsekre a fekete szegélyű partecédulákat, az emberek megállnak, eltűnődnek és beszélgetnek a halálról.

Emellett: Lanczkor tárgyilagos. Járja a magyarországi, burgenlandi, erdélyi, vajdasági, a könyv vége felé az indiai temetőket vagy a temetők hűlt helyét (mert a temetőket is betemetik), némely sírnál megtorpan. Az egyes darabok címe mindig az, ami az adott sírkövön áll (pontosan lemásolva), a tartalma pedig a később lejegyzett látvány, élmény, emlék, reflexió; ezekben megjelennek hasonlatok, és ez a lejegyzésekben a só. A halotti versekben az élet sója. A metaforákat kerüli a költő, berzenkedik tőlük, mint ördög a tömjénfüsttől – a kegyelet minden szóvirágát kihajította. Ezért kezdődik ezzel a furcsa mondattal a bevezető: „Holttest nem eleven.” Nem, mert nem próbálja a nyelvvel elérni a halál tényének elmismásolását, nem lop be semmi retorikus „és mégis”-t.

„Megölni a metaforát – Deleuze” – ez a cetli kallódik régóta az asztalomon. Lanczkornál ilyen metaforikus „megöléshez” hasonló indulat nem jelentkezik, a temetőjárásait dokumentáló szövegcsék azonban dísztelenek, sallangtalanok. Egyetlen száradt, Indiából hozott falevél, a ficus religiosa, vagyis a bodhifa levele jelenik meg, amelyet a költő a halott költőbarát, Térey János sírjára helyez rá, amikor hazarepül.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk