Lemez

A vége felé

Swans: The Beggar

Kritika

A kísérleti rock alapzenekara, az amerikai Swans november elején újra Budapesten koncertezik, és a frissen megjelent tizenhatodik nagylemezüket, a The Beggart fogják bemutatni.

Az együttes az előző évtized első felében viszonylag gyakran megfordult nálunk, 2016 óta viszont ez lesz az első magyarországi fellépésük.

A Swans története két nagy fejezetre oszlik: Michael Gira 1982-ben alapította zenekarát, ez az első inkarnáció 1997-ig húzta. 2010-ben a frontember váratlanul újjáalakította az együttest, amely azóta a régi időket idéző tempóban működik, még úgy is, hogy 2019-ben szinte az egész tagságot lecserélte a Leaving Meaning című lemez felvételei előtt.

Bár Gira az egyetlen, aki végig tagja volt a Swansnak, voltak olyan hosszú időn át kitartó társai, akik a frontember mellett meghatározták az együttes pályáját. Ilyen az első felállás mérvadó billentyűse, Jarboe; a zenekarban most is gitározó Kristof Hahn, és a szinte az összes kiadványon játszó Norman Westberg, aki csak nemrég távozott. De nem sodródott túlságosan messzire, ugyanis az őszi turnén szólóelőadóként ő fog nyitni egykori együttese előtt.

„Bármit csinálhatok, amihez éppen kedvem van” – így foglalta össze Michael Gira a Swansról alkotott filozófiáját pár évvel ezelőtt. Ez az ő esetében nem csak üres szólam: a zenekar kezdetben a New York-i no wave-mozgalom hagyományait ápolta brutálisan zajos, nyugtalan ütemekre építő, hosszúra nyújtott kompozíciókkal. Az 1987-es Children of God lemeztől kezdve azonban a Swans műfaji palettája elkezdett színesedni, innentől mindig rejtély volt, hogy a zenekar milyen irányba indul tovább. Az 1990-es években ezek a kísérletek hozták meg a Swans diszkográfiájának három legfontosabb mérföldkövét: az 1991-es White Light from the Mouth of Infinityt, az 1995-ös The Great Annihilatort és a következő évben megjelent, a post-rock hullámnak is megágyazó Sound­tracks for the Blind című albumot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.