Lemez

A vége felé

Swans: The Beggar

Kritika

A kísérleti rock alapzenekara, az amerikai Swans november elején újra Budapesten koncertezik, és a frissen megjelent tizenhatodik nagylemezüket, a The Beggart fogják bemutatni.

Az együttes az előző évtized első felében viszonylag gyakran megfordult nálunk, 2016 óta viszont ez lesz az első magyarországi fellépésük.

A Swans története két nagy fejezetre oszlik: Michael Gira 1982-ben alapította zenekarát, ez az első inkarnáció 1997-ig húzta. 2010-ben a frontember váratlanul újjáalakította az együttest, amely azóta a régi időket idéző tempóban működik, még úgy is, hogy 2019-ben szinte az egész tagságot lecserélte a Leaving Meaning című lemez felvételei előtt.

Bár Gira az egyetlen, aki végig tagja volt a Swansnak, voltak olyan hosszú időn át kitartó társai, akik a frontember mellett meghatározták az együttes pályáját. Ilyen az első felállás mérvadó billentyűse, Jarboe; a zenekarban most is gitározó Kristof Hahn, és a szinte az összes kiadványon játszó Norman Westberg, aki csak nemrég távozott. De nem sodródott túlságosan messzire, ugyanis az őszi turnén szólóelőadóként ő fog nyitni egykori együttese előtt.

„Bármit csinálhatok, amihez éppen kedvem van” – így foglalta össze Michael Gira a Swansról alkotott filozófiáját pár évvel ezelőtt. Ez az ő esetében nem csak üres szólam: a zenekar kezdetben a New York-i no wave-mozgalom hagyományait ápolta brutálisan zajos, nyugtalan ütemekre építő, hosszúra nyújtott kompozíciókkal. Az 1987-es Children of God lemeztől kezdve azonban a Swans műfaji palettája elkezdett színesedni, innentől mindig rejtély volt, hogy a zenekar milyen irányba indul tovább. Az 1990-es években ezek a kísérletek hozták meg a Swans diszkográfiájának három legfontosabb mérföldkövét: az 1991-es White Light from the Mouth of Infinityt, az 1995-ös The Great Annihilatort és a következő évben megjelent, a post-rock hullámnak is megágyazó Sound­tracks for the Blind című albumot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.