Lemez

Akiért a csőharang szól

Mike Oldfield: Tubular Bells

Kritika

Kettős jubileumot ünnepelhetett az elmúlt hetekben Mike Oldfield: egyrészt 70 éves lett, másrészt kereken öt évtizede jelent meg fő műve, a Tubular Bells. Mindez elegendő egy kis visszaemlékezésre: nem csak a legendás album keletkezésére, de a „nehéz esetnek” tekintett zenész teljes eddigi pályájára is.

Mike Oldfield 1953. május 15-én született az angliai Readingben. Édesapja háziorvos volt, és ír származású édesanyja is az egészségügyben dolgozott. Ahogy arra Mike később fényt derített, anyai ágon számos felmenője szenvedett mentális betegségekben. Ettől függetlenül egy pár évig idilli környezetben zajlott Mike gyerekkora, mígnem édesanyja egy Down-szindrómás kisfiúnak adott életet, aki csak pár héttel élte túl születését. Ezt követően az anya súlyos depresszióba süllyedt, furcsa rohamai lettek, sőt egy alkalommal még ördögűzést is végrehajtottak rajta.

Mike-ot a zene húzta ki a letar­giá­ból, és miután kapott egy elektromos gitárt, teljesen elmerült a zenélésben. Már 15 évesen aztán otthagyta az iskolát, és folkduót alapított nővérével, Sallyvel, Sally­angie néven. Készítettek egy lemezt, turnéztak is vele, de aztán elváltak zenei útjaik. De Mike a bátyjával, Terryvel is zenélt egy Barefoot nevű rockzenekarban, mielőtt felvételt nyert volna a Kevin Ayers The Whole World nevű zenekarába. Igaz, basszusgitárost kerestek, de Oldfield pillanatok alatt megtanult játszani a négyhúroson. Három lemezt rögzített Ayersékkel, s amikor az Abbey Roadon dolgoztak, mindig elsőként ért oda, mert annyira izgatta a stúdiózás világa. Ekkor jött rá, hogy szívesebben járná a saját útját, és hogy egy olyan zeneművet szeretne megkomponálni, amely a rock és a folk motívumait vegyíti a klasszikus zene szabályai szerint.

Közben Ayers zenekara feloszlott, ami nehéz időszakot hozott Oldfield életében. Sokszor ennivalóra sem volt pénze, előfordult, hogy kenyeret és krumplit lopott. Zenélt az ekkor még ismeretlen Alex Harvey-val, gitározott a Hair színpadi verziójában, majd a fordulópont akkor jött, amikor bekerült az Arthur Louis Bandbe. Velük eljutott egy vidéki kastélyban található stúdióba, amelyet úgy hívtak: The Manor. Az épület a feltörekvő üzletember, Richard Branson érdekeltségébe tartozott, aki megengedte Oldfieldnak, hogy ott dolgozhasson a saját zeneművén, és úgy döntött, hogy saját lemezcége fogja kiadni az albumot.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.