Koncert

Animus és anima

Baráth Emőke és az Ensemble Artaserse: Kettősség

Kritika

Carl Gustav Jung óta tudjuk, hogy mindannyiunkban lakozik egy férfi és egy női lélek is, innen eredeztethető a koncert címe is, amelynek anyaga az Eratónál megjelent Dualità című album.

Ennek szellemében az immár világhírű, nagyszerű énekesnő az est első félidejében csupa férfiszerepet énekelt, olyat is, amelyet korábban Philippe Jarousskytól is hallhattunk már, a második félidőben pedig visszaköltözött saját természetes nemébe. A koncert ívét tehát e kivételes tehetségű szoprán belső útjaként is megélhettük; megfigyelhettük, hogyan engedi felszínre animusát, s hogyan tér vissza animájához.

Általában idegenkedem a különböző operák áriáiból összeválogatott koncertprogramoktól, de az segít, ha a vegyes salátát ugyanaz a szakács keveri ki. Ha a szakácsot Georg Friedrich Händelnek hívják (aki egyszer állítólag azt mondta, hogy a szakácsa is többet ért az ellenponthoz, mint Gluck), némileg csöndesül bennem a kritikus berzenkedése. Még akkor is, ha Händel természetesen típusokban gondolkodik. A Julius Caesar Sextusának bosszúáriáját ugyanaz az affektus élteti, mint Akhilleusz haragját a Deidamiában.

Baráth Emőke színpadi jelenléte olyan erőteljes, hogy már akkor „hozza a figurát”, mielőtt kinyitná a száját. Dühös, gyászoló és harcias férfiak szólnak hozzánk a szabadon, akadályok és sebességhatárok nélkül szárnyaló koloratúrákban. Félelmes, ahogyan a furioso eltorzítja ezt a gyönyörű arcot. Eleinte mégsem ragadott meg igazán, mert csak a tökéletes „alakítást” jelezték receptoraim: Baráth Emőke távolságtartó viszonyban áll animusával. A koncert mintha egyetlen hatalmas Rossini-fokozás lett volna, amely a tetszetős, de nem felkavaró felszíntől az őszinte kitárulkozásig ívelt. A jég Radamisto „Qual nave smarrita” kezdetű áriájával tört meg. Ez a megtorpanásokkal teli, immár nem harcos és bosszús, hanem elgondolkodó pillanatkép egy másik világra nyitott ablakot, a csodálatos pianissimók felségterületére. A legfontosabb dolgok csendben történnek, az operaszínpadon és a lélekben is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.