Koncert

Animus és anima

Baráth Emőke és az Ensemble Artaserse: Kettősség

Kritika

Carl Gustav Jung óta tudjuk, hogy mindannyiunkban lakozik egy férfi és egy női lélek is, innen eredeztethető a koncert címe is, amelynek anyaga az Eratónál megjelent Dualità című album.

Ennek szellemében az immár világhírű, nagyszerű énekesnő az est első félidejében csupa férfiszerepet énekelt, olyat is, amelyet korábban Philippe Jarousskytól is hallhattunk már, a második félidőben pedig visszaköltözött saját természetes nemébe. A koncert ívét tehát e kivételes tehetségű szoprán belső útjaként is megélhettük; megfigyelhettük, hogyan engedi felszínre animusát, s hogyan tér vissza animájához.

Általában idegenkedem a különböző operák áriáiból összeválogatott koncertprogramoktól, de az segít, ha a vegyes salátát ugyanaz a szakács keveri ki. Ha a szakácsot Georg Friedrich Händelnek hívják (aki egyszer állítólag azt mondta, hogy a szakácsa is többet ért az ellenponthoz, mint Gluck), némileg csöndesül bennem a kritikus berzenkedése. Még akkor is, ha Händel természetesen típusokban gondolkodik. A Julius Caesar Sextusának bosszúáriáját ugyanaz az affektus élteti, mint Akhilleusz haragját a Deidamiában.

Baráth Emőke színpadi jelenléte olyan erőteljes, hogy már akkor „hozza a figurát”, mielőtt kinyitná a száját. Dühös, gyászoló és harcias férfiak szólnak hozzánk a szabadon, akadályok és sebességhatárok nélkül szárnyaló koloratúrákban. Félelmes, ahogyan a furioso eltorzítja ezt a gyönyörű arcot. Eleinte mégsem ragadott meg igazán, mert csak a tökéletes „alakítást” jelezték receptoraim: Baráth Emőke távolságtartó viszonyban áll animusával. A koncert mintha egyetlen hatalmas Rossini-fokozás lett volna, amely a tetszetős, de nem felkavaró felszíntől az őszinte kitárulkozásig ívelt. A jég Radamisto „Qual nave smarrita” kezdetű áriájával tört meg. Ez a megtorpanásokkal teli, immár nem harcos és bosszús, hanem elgondolkodó pillanatkép egy másik világra nyitott ablakot, a csodálatos pianissimók felségterületére. A legfontosabb dolgok csendben történnek, az operaszínpadon és a lélekben is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.