A Kiscelli Múzeum legutóbb több mint tíz éve mutatta be a nyilvánosságnak új szerzeményeit, a jövőben viszont két ilyen tematikájú tárlatot is terveznek. Ezúttal a Budapesthez kötődő, tereinek történetével foglalkozó műtárgyakat állították ki.
Érdekes kihívás lehet kormányközeli véleményemberként ráhangolódni a közelgő európai parlamenti választásra. Nyomassuk tovább a „brüsszelezést”, vagy próbáljunk valamiféle pozitív üzenetet is beledarálni a mondandónkba? Meddig lehet elmenni egyikkel vagy másikkal? És amúgy: mi is lenne a saját véleményünk?
Ödön von Horváth sokat játszott drámái, a Mesél a bécsi erdő és a Kasimir és Karoline címének hallatán rögtön a harmincas évek Németországára, a fasizálódásra asszociálunk. S arra, hogy ezeket a darabokat általában akkor veszik elő a színházak, ha a máról szeretnének beszélni.
„A forgalmazók nevezik politikai thrillernek a filmünket. Javasoltam, hogy nevezzük tragikomédiának” – nyilatkozta filmjéről lapunknak a múlt héten Prikler Mátyás rendező, és igaza volt.
Téli szünetre készül az elitkeltető Barton középiskola, a növendékek hazamennek, csak néhány szerencsétlen marad, akiket vakációzó szüleik otthagynak az ünnepekre.
Charles Dickenst a televízió szereti a legjobban. Úgy általában minden mozgókép odavan érte, de a televízió mindennél és mindenkinél inkább.
Nemes Csaba a rendszerváltás utáni művészet megkerülhetetlen, jellegzetes kézjegyű alakja, aki 2020 körül felhagyott a figurális festészettel és az absztrakció felé fordult, látszólag radikálisan újraindítva művészetét. E fordulatnak két felismerés ágyazhatott meg.
Elitista vagy jogos elvárás a nézőktől, hogy ismerjék egy-egy szerző népszerű drámáit?
„Most már legalább tudom, miben fogok meghalni” – idézi fel utolsó könyve elején Eörsi István a második gondolatát, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan leukémiája van. Első gondolata egy karcsú görög asszony volt, akinek fekete haja eltakarja meztelen hátát.
A tabutémák köztudatbéli státuszára és vele a társadalmi progresszióra az egyik legnagyobb befolyással a filmipar bír, az adunak számító kényelmi tényezőt leginkább kiszolgáló streaming szolgáltatók tehát a közgondolkodást fényező szerszám hegyének tekinthetők.
Folyamatosan szól a techno, némi pszichedéliával keverve, a felvonásokat dalbetétek zárják le. Három felvonás, három dal, három különböző színész előadásában (zene: Bencsik Levente és Hunyadi Máté).
A több mint hetven művész 161 munkáját – művészinterjúkkal, dokumentumokkal és zenei anyagokkal megspékelve – bemutató gigakiállítás valójában Petrányi Zsolt többedik (és bizonyos értelemben igen személyes) válogatása, átnézeti látlelete a kilencvenes évek művészeti törekvéseiről.
