Színház

Lilás fényár

Extázis

Kritika

Folyamatosan szól a techno, némi pszichedéliával keverve, a felvonásokat dalbetétek zárják le. Három felvonás, három dal, három különböző színész előadásában (zene: Bencsik Levente és Hunyadi Máté).

A tánc is fontos eleme a játéknak, a generációs összetartozást mutatja fel: a szereplők több alkalommal is összekapaszkodva, ritmikusan vonulnak, időnként össze is fonódnak és úgy vonaglanak (koreográfia: Cuhorka Emese). A „díszletsimogatónak” beillő prológusban fel is mehetünk a színpadra, ahol a már szerepben lévő színészek között bolyongva bejárhatjuk a darab helyszínéül szolgáló lakás valamennyi szobáját, plusz a kisboltot (díszlet: Devich Botond). Be­lesünk a fürdőszobába, ahol egyikük a kezdéskor még javában ázik a fürdőhabos kádvízben. Hátul, a mini ABC-ben, ahol a polcokon főleg lila színű termékek sorakoznak, illeszkedve az estét körbeölelő lila ködhöz: az egész színpad lilás fényárban úszik. A pult mögött a flitterektől csillogó boltos lány ütemre ringatja magát. Mi is táncolhatunk néhány elektronikus taktus erejéig, ha úgy adódik, akár egy arra járó szereplővel is. De a szünetekben és az epilógusban is testközelbe kerülhetünk a színészekkel, s a végén együtt is ünnepelhetünk velük, mintha mi is részesei lennénk egy premier bulinak. Csakhogy itt a (még mindig szerepükben ragadt) hőseink nem pezsgővel koccintanak, hanem forró miszólevest mernek nekünk a díszlet konyhájában.

A koncepció legnagyobb érdeme a nézői szabadság maximalizálása. Nincs kimondott cselekmény, laza szálon összekötött történések vannak csupán, amelyeket tetszés szerint értelmezhetünk: azt látjuk, hogy egy csapat fiatal többnyire drogos delíriumban éli hétköznapjait egy budapesti lakásban.

A játszók egyszerre tesznek-vesznek, beszélgetnek vagy táncolnak, a cselekmény több szálon és több idősíkon halad. Játék megy a színpad előterében, a nappaliban és a hálóban, de a két oldalsó kivetítőn keresztül a takarásban lévő helyiségekben (pl. fürdőszoba, konyha, kisbolt) játszódó jeleneteket is nyomon követhetjük. A két képernyőre nem mindig ugyanazt vetítik ki; van, hogy két különböző epizódot, vagy egyazon párbeszédnek egyik és másik résztvevőjét látjuk. Egyszerre csak egy dialógus zajlik, rajtunk áll, hogy arra fókuszálunk, vagy a látható zóna (nappali és hálószoba) valamely jelenetére, ahogyan azt is eldönthetjük, melyik színészt nézzük éppen. Két fekete ruhás operatőr szünet nélkül közvetít.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.