Könyv

Leukémia kisasszony

Eörsi István: Végjáték // Kőrössi P. József: Naplóromok

Kritika

„Most már legalább tudom, miben fogok meghalni” – idézi fel utolsó könyve elején Eörsi István a második gondolatát, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan leukémiája van. Első gondolata egy karcsú görög asszony volt, akinek fekete haja eltakarja meztelen hátát.

„Leukémia kisasszony” – szólítja meg betegségét a szerző, nem függetlenül talán (bár erre nem tér ki külön) Hajnóczy híres Embólia kisasszonyától. Irodalom, élet és halál szétszálazhatatlan szövetté áll össze Eörsi Végjátékában, s talán ettől válik annyira megdöbbentővé, magával ragadóvá és nyugtalanítóvá ez a rövid írás.

Mihancsik Zsófia, a szöveg gondozója előszavában jelzi, hogy ennek a Végjátéknak nem így és nem most kellett volna megjelennie, legalábbis az író nem ebben reménykedett. Eörsi arra gondolt, hogy saját haláltörténetét az 1998-ban megjelent Utasok a senkiföldjén – Jóbok könyve című műve új kiadásakor, annak utolsó fejezeteként jelenteti meg, személyes lezárásként. Csakhogy ez az új kiadás sem a szerző halála után, sem az azóta eltelt majd’ húsz évben nem jelent meg.

A Végjáték kéziratát – ezt már a kötet második felében olvasható Naplóromokból tudjuk – Eörsi a halálos ágyán nyújtotta át barátjának és szerkesztőjének, Kőrössi P. Józsefnek. Az ő gyásznaplója zárja le a mostani kiadást. Egy korábbi szövegváltozat még Eörsi életében megjelent Betegségemről címmel az Élet és Irodalomban, ám a kéziraton a szerző élete utolsó heteiben is dolgozott. Kőrössi leírja, hogy meg is feledkezett a szövegről a barátja halála utáni években, s csak nemrég, saját naplóinak és feljegyzéseinek rendezgetése közben került a kezébe, és akkor döntött úgy, hogy külön kötetben fogja kiadni.

Kőrössi jól döntött, még akkor is, ha a szerzői szándékkal szembement. Mert ebben a formában autonóm mű született. A mellé rendezett saját Naplóromok, illetve a két szöveg közötti térbe került beszélgetésrészletek pedig nem csorbítják, inkább kiemelik Eörsi Végjátékának eredetiségét. A Végjáték mint betegség- és halálnapló jól illeszkedik a magyar irodalom hasonló műveinek vonulatába. Talán már Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körülje is idetartozik, vagy épp ez indítja a sort a modern magyar irodalomban. Mindenképpen közel áll Eörsi művéhez Nádas Péter Saját halála, Esterházy Hasnyálmirigynaplója, vagy az utóbbi évekből Szilasi Lászlótól a Luther kutyái.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.