Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének van egy fantasztikus jelenete. Az egymástól teljesen elhidegült testvérek, Karin és Marta között, akik addig kötelességszerűen ápolták nagybeteg nővérüket, Agnest, a beteg halála előtti éjszakán váratlanul felszakad a jég. Végre csak beszélnek és beszélnek, áradnak belőlük az évek, évtizedek óta ki nem mondott szavak, és újra szerető testvérekké válnak.
Nem olyan nemes, mint a ló, (egyesek szerint) nem olyan intelligens, mint a kutya, nem beszélve arról, hogy fennköltségben mennyivel elmarad az olyan vadaktól, mint a szarvas vagy a farkas.
Mi köti össze a tetőn bujkáló grúz elnököt a szerb turbófolkkal, az IKEA által kisajátított FRAKTA táskát Nyikita Hruscsovval, a divatmémeket a Mr. Bones’ Wild Ride című videójátékkal, Dante Poklát Trumppal, Kanye West Red October márkáját Werner Herzog rendező hagymával elfogyasztott cipőjével?
Gothár Péter nem rendezett 2019 óta. (A TÁP Színház keretei között Takács Katalinnal és Znamenák Istvánnal színre vitte ugyan Beckett Elesettek című darabját, de azt még nem mutatták be.) Most Novák János invitálásának tett eleget. Dolgozott már korábban is a Kolibriben, 2005-ben a Darvasi László-féle Trapitit mutatta itt be. Érdekes, „mi lett volna, ha” kérdés, hogy amennyiben nem kerül körön kívülre, vajon akkor is megcsinálja-e az Ózt. Mindenesetre akár megfontoltnak és jól eltervezettnek is gondolható ez a visszatérés, hiszen e klasszikus, gyerekeknek szóló darabbal Gothár anélkül emlékezteti nézőit rendezői kvalitásaira, hogy különösebb felhajtást csinálna maga körül.
„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani!” – hangzik el kétszer is az idézet a Titanic című filmből; másodjára már egyértelműen a közös alkotás és játék örömére vonatkozik, ami valóban csak úgy sugárzik az előadásból és a színészekből. Talán éppen ennek az intenzív és pontos együtt lélegzésnek, egymásra figyelésnek köszönhető, hogy ez a sokféle eszközzel dolgozó, témájában is szerteágazó produkció, amely a francia falutól a magyar parlamentig, az érzelmestől a kiáltványszerűig ugrál, mégis magától értetődően egységesnek tűnik fel.
Szögezzük le rögtön, ennek a műsornak a célja a szórakoztatás. Persze még a legkegyetlenebb rétegműsorok is szórakoztatók – valakinek.
Első ránézésre járványregény, másodikra többnek tűnik, harmadikra tényleg több. A terjedelmében kis-, intenzitásában nagyregény a karantén idejének Magyarországán játszódik. Kész kordokumentum a 2020-as évtized elejéről, megjelenik benne az időszak mindennapokat meghatározó megannyi eleme: az érintésfóbia, a megszállott fertőtlenítés, az áruk felhalmozása a lakásban, a távoktatás, a digitális kapcsolattartás, maszktípusok és vírusvariánsok, könyökpacsi, az időérzékelés és a képzelet átrendeződése.
A levélregény szinte elfeledett, ám korábban annál népszerűbb műfajához nyúlt az elsőkönyves Janice Hallett, regénye egy színtársulat tagjai közötti rövidebb-hosszabb e-mailek garmadájából épül fel. Nem példa nélküli a szórakoztató műfajban vagy a kortárs irodalomban, hiszen Bram Stoker Drakulája vagy Stephen King Carrie című thrillere is hasonló formát követ, Hallett azonban önmagát és az olvasót is nehéz kihívás elé állítja, amikor tucatnyi szereplőjét levélíróvá teszi.
Az utóbbi évtizedek magyar improvizatív/jazz univerzumának egyik legtudatosabban építkező, élőben és lemezeken is maradandó produkciókat megvalósító művésze Kézdy Luca hegedűs.
Külön lehet-e választani a művet a művésztől? – az ezeréves kérdés az elmúlt évek társadalmi mozgalmai, twitteres hashtaghadjáratai, az eltörléskultúra széles körű ismertté válása óta olyannyira előtérbe került, hogy már-már elcsépeltnek számít. Todd Field nem igyekszik univerzális választ kínálni rá, hiszen azt nem is lehet.
A tárlat címe egyszerre utal a leginkább az absztrakt művekre jellemző címnélküliségre (untitled), és a „címíró” golfmárka nevére, amelyet Philip E. Young fejlesztett ki a harmincas években, miután elrontott egy biztosnak látszó ütést. A hiba okait keresve Young egy orvos barátjával megröntgeneztette a labdát, és így kiderült, hogy jól érezte: a belső mag nem pont a középpontban volt. Válaszul megalkotta a tökéletes holtpontú labdát, amelyet Titleist néven 1935-ben piacra is dobott.
A regényben egy negyvenes éveiben járó nő életének nagyjából egy esztendejét követhetjük végig. A nő gyermekkora óta ugyanabban az olasz nagyvárosban él, és először készül huzamosabb időre elhagyni otthonát. Az apró gondolatfoszlányokra, rögzített benyomásokra emlékeztető rövid szövegeket, ha úgy tetszik, fejezeteket, az elbeszélő személyén kívül valójában ez az egyetlen, elsőre akár elhanyagolhatónak is vélhető szál fűzi össze.
Rövidre szabott rádióhallgatói/rádiókritikusi megpihenésünk után a visszatérés rögtön egy időhurokba vezetett. A Kossuth rádió közelmúltidéző műsorának címe szerint 30 éve szabadon élünk, de valójában inkább 33 éve vagyunk abban, amiben, ha tetszik szabadságban, bár a címnek ezt a felét is erősen lehetne ellenérvelni manapság. Alighanem a 2020-ban indult műsorfolyam címe ragadt ott idétlenül az egyes adások felett. Szerencsésebb cím lenne a „30 éve történt”, ha már. (Emlékezetünk szerint volt már hasonló címhelyzet ugyanezen a frekvencián, csak akkor még 25 évről volt szó, szintén több éven át. Tudjuk jól: kemény dió az emlékezés.)
Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.
