Zene

Asztaltársak

Csalog–Parti Nagy: Létbüfé

Kritika

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Parti Nagy Lajos a 2017-ben megjelent verseskötetében, a Létbüfében is szabadon játszik a nyelvvel, miközben incselkedésre invitálja korábbi korok költőtársait. Gyanútlan könnyedséggel követjük a nyelvi képzelet csapongásait, újra és újra meglepődünk, nevetnünk kell. Akkor is, vagy annál is inkább, amikor Parti Nagy játékosan és könnyeden az öregedést, az elmúlást, a veszteséget tematizálja. (Nagymamám ángya jut eszembe, a virgonc és huncut öregasszony, aki a kórházi ágyán ülve mesélt, röhögött az egész kórterem, majd ő a szívéhez kapott, és meghalt.) Az élet szépsége a halál közelségében érezhető a legerősebben: ezt az élményt adják meg e keser­édesen mosolygó elégiák. De hogyan lehet ezeket a verseket megzenésíteni?

Sokan gyanakodva fogadják, ha egy muzsikus, aki egészen megkülönböztetett helyet teremtett magának választott hangszerének előadójaként, egyszer csak elkezd zenét szerezni. Csalog Gábor első opusai Mozart és Schubert, Liszt és Brahms műveihez fűzött kommentároknak tűntek első hallásra, ám másodjára már az is egyértelmű lett, hogy szeretett szerzőinek anyagát felhasználó kollázsai, montázsai, persziflázsai új minőséget teremtenek. S ahogyan gyarapodik az életmű, az eszközök letisztulnak, a múltbeli előképek a reflektorfényből visszahúzódnak a kompozíció zenei nyelvét tápláló, folyamatos és gazdag háttérré. Ha a szövet felfeslik valahol és kikandikál alóla egy régi ismerős, annak megörülünk, de immár nem Mozart, Schubert, Liszt vagy Brahms zenéjét halljuk, hanem Csalogét. Ahogyan Parti Nagy soraiban ott lüktet évszázadok velünk élő „lírai emlékezete”, úgy szövik át Csalog zenéjét is a rejtett hivatkozások. Ahogyan a költő finoman és játékosan „elhangolva” idézi Berzsenyi vagy Csokonai egy-egy fordulatát, úgy tűnik elő Schumann vagy Schubert pár másodpercre a zongoraszólam kommentárjában.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.