Zene

Asztaltársak

Csalog–Parti Nagy: Létbüfé

Kritika

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Parti Nagy Lajos a 2017-ben megjelent verseskötetében, a Létbüfében is szabadon játszik a nyelvvel, miközben incselkedésre invitálja korábbi korok költőtársait. Gyanútlan könnyedséggel követjük a nyelvi képzelet csapongásait, újra és újra meglepődünk, nevetnünk kell. Akkor is, vagy annál is inkább, amikor Parti Nagy játékosan és könnyeden az öregedést, az elmúlást, a veszteséget tematizálja. (Nagymamám ángya jut eszembe, a virgonc és huncut öregasszony, aki a kórházi ágyán ülve mesélt, röhögött az egész kórterem, majd ő a szívéhez kapott, és meghalt.) Az élet szépsége a halál közelségében érezhető a legerősebben: ezt az élményt adják meg e keser­édesen mosolygó elégiák. De hogyan lehet ezeket a verseket megzenésíteni?

Sokan gyanakodva fogadják, ha egy muzsikus, aki egészen megkülönböztetett helyet teremtett magának választott hangszerének előadójaként, egyszer csak elkezd zenét szerezni. Csalog Gábor első opusai Mozart és Schubert, Liszt és Brahms műveihez fűzött kommentároknak tűntek első hallásra, ám másodjára már az is egyértelmű lett, hogy szeretett szerzőinek anyagát felhasználó kollázsai, montázsai, persziflázsai új minőséget teremtenek. S ahogyan gyarapodik az életmű, az eszközök letisztulnak, a múltbeli előképek a reflektorfényből visszahúzódnak a kompozíció zenei nyelvét tápláló, folyamatos és gazdag háttérré. Ha a szövet felfeslik valahol és kikandikál alóla egy régi ismerős, annak megörülünk, de immár nem Mozart, Schubert, Liszt vagy Brahms zenéjét halljuk, hanem Csalogét. Ahogyan Parti Nagy soraiban ott lüktet évszázadok velünk élő „lírai emlékezete”, úgy szövik át Csalog zenéjét is a rejtett hivatkozások. Ahogyan a költő finoman és játékosan „elhangolva” idézi Berzsenyi vagy Csokonai egy-egy fordulatát, úgy tűnik elő Schumann vagy Schubert pár másodpercre a zongoraszólam kommentárjában.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.