Zene

Asztaltársak

Csalog–Parti Nagy: Létbüfé

Kritika

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Parti Nagy Lajos a 2017-ben megjelent verseskötetében, a Létbüfében is szabadon játszik a nyelvvel, miközben incselkedésre invitálja korábbi korok költőtársait. Gyanútlan könnyedséggel követjük a nyelvi képzelet csapongásait, újra és újra meglepődünk, nevetnünk kell. Akkor is, vagy annál is inkább, amikor Parti Nagy játékosan és könnyeden az öregedést, az elmúlást, a veszteséget tematizálja. (Nagymamám ángya jut eszembe, a virgonc és huncut öregasszony, aki a kórházi ágyán ülve mesélt, röhögött az egész kórterem, majd ő a szívéhez kapott, és meghalt.) Az élet szépsége a halál közelségében érezhető a legerősebben: ezt az élményt adják meg e keser­édesen mosolygó elégiák. De hogyan lehet ezeket a verseket megzenésíteni?

Sokan gyanakodva fogadják, ha egy muzsikus, aki egészen megkülönböztetett helyet teremtett magának választott hangszerének előadójaként, egyszer csak elkezd zenét szerezni. Csalog Gábor első opusai Mozart és Schubert, Liszt és Brahms műveihez fűzött kommentároknak tűntek első hallásra, ám másodjára már az is egyértelmű lett, hogy szeretett szerzőinek anyagát felhasználó kollázsai, montázsai, persziflázsai új minőséget teremtenek. S ahogyan gyarapodik az életmű, az eszközök letisztulnak, a múltbeli előképek a reflektorfényből visszahúzódnak a kompozíció zenei nyelvét tápláló, folyamatos és gazdag háttérré. Ha a szövet felfeslik valahol és kikandikál alóla egy régi ismerős, annak megörülünk, de immár nem Mozart, Schubert, Liszt vagy Brahms zenéjét halljuk, hanem Csalogét. Ahogyan Parti Nagy soraiban ott lüktet évszázadok velünk élő „lírai emlékezete”, úgy szövik át Csalog zenéjét is a rejtett hivatkozások. Ahogyan a költő finoman és játékosan „elhangolva” idézi Berzsenyi vagy Csokonai egy-egy fordulatát, úgy tűnik elő Schumann vagy Schubert pár másodpercre a zongoraszólam kommentárjában.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.