A következetessége a legmegdöbbentőbb.
Első kötetétől (Minerva baglyát faggatom mégis, 1992) kezdve a legutolsó, posztumusz megjelent könyvéig (Halálgondola, 2003) ugyanazt a versformát használja: versszakokra nem osztott, középhosszú (20–40 soros), rímtelen szövegek, egy versmondattal, erős jambikus lüktetéssel, a motívumok sűrű egymásba fonásával. A Minerva annyira erőteljes dobás, hogy az utána következő munkák csak kismértékben tudnak a röppályáról letérni. (Mondjuk, néhány gyönyörű szonettel. Vagy formai variációkkal: az idő előrehaladtával például hosszabb sorokba, tömörebb formákba rendeződik az anyag.)
De következetessége és ereje nem problémamentes. Nagy, talán túlságosan is nagy önbizalmat mutat az anyag. A szövegfolyam áradása nem áll meg, nem csillapodik, a versbeszélő mondja, mondja, mintha nem is érdekelné, figyelnek-e rá. Holott a versek sűrűségük (inkább poétikai összetettségük, mint a sokat emlegetett kultúrtörténeti utalásrendszerük) miatt a szokásosnál jóval elmélyültebb olvasást igényelnek. Ez a feszültség az életmű legjobb darabjai esetében tud csak feloldódni. Verseinek az a rétege tud újdonságként hatni, amelyben az ősit, sőt az időtlent kutatja mitológiai, rituális és antropológiai szempontból, minden irónia nélkül (a pszichológiának, ahogy a történettudománynak is, ez a költészet mereven ellentart).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
