A koreográfus most önmagáról készített ökológiailag tudatos nemzetközi előadást, amelynek licencét eladta a többi közt a Trafónak is, és az üzenete szerint kimondottan az őt alakító Udvaros Dorottyán keresztül akart beszélni, lelkiismereti okokból.
A Jérôme Bel című előadás az autobiografikus művek valamiféle paródiájaként is értelmezhető. Az az iránti vágy, hogy mindenki a saját történetét mesélje el a színpadon (és egyéb műalkotásokban), összefüggésben állhat a Bel által mélyen megvetett fogyasztói társadalommal, illetve a belőle kialakult individuális világszemlélettel. Azt hiszem, már nem kell sokat várni arra, hogy az alkotásnak ez a módszere végképp kiüresedjen. De addig még van egy kis idő, így szívesen elnézegetjük a színpadon Jérôme Belt is, ahogy félig-meddig viccet csinál mindebből.
Egy ismeretterjesztő előadást (lecture performance) látunk, amelynek keretében a Jérôme Belt megszólaltató Udvaros Dorottya egyes szám első személyben elmeséli a koreográfus pályájának fontosabb állomásait, nagy megfejtéseit, és levonja a megfelelő következtetéseket. Teszi ezt rengeteg iróniával, ami igazán jól áll ennek az eleve (ön)ironikus szövegnek, amely Ördög Tamás személyében megtalálta a tökéletes rendezőjét is.
Az első jelenetben Udvaros (Jérôme Belként) leszögezi, hogy az előadás az lesz, ami, váratlan fordulatra nem érdemes számítani. Persze nem kell mindig hinni a művésznek, az előadásnak szerencsére nagyobb a tétje. Bel eddigi pályájának történetén keresztül ugyanis feltűnik előttünk az önjelölt világjobbító művész elitista képe, aki rengeteg tudással felvértezve indul neki alkotói pályájának. Innen jutunk el előbb az emberi történetekig, aztán magáig az emberig, hogy végül feltegyük a kérdést: szükség van-e egyáltalán a művészre ahhoz, hogy műalkotás jöjjön létre.
Bel fáradhatatlanul elemzi saját munkáit. A korai alkotásai mögött húzódó elméleti hátteret, s a nézői értetlenséget is. Élcelődik akkori önmagán, de közben megértéssel is fordul saját víziói felé, ami kiegyensúlyozottá teszi az elbeszélést. A szóba kerülő előadásokból egy hatalmas kivetítőn részleteket láthatunk, amelyek alátámasztják Jérôme Bel önmagáról kialakított képét, miközben keretek közé is szorítják az értelmezést; kicsit zavarba is jövünk, mert szokatlanul kevés lehetőségünk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk a látottakról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
