Sylvester Stallone világsztár másfél óránál kicsivel tovább meséli élete publikusnak gondolt fordulatait. Másfél óra hosszú idő, legalábbis akkor, ha gyakorlatilag némán figyelünk valakit, aki saját magáról beszél. Így van ez még úgy is, ha az illető korábbi (adott esetben jelenlegi) teljesítménye amúgy figyelemre méltó, ám még ez sem jelenti azt, hogy a jelen vagy korábbi személyisége is az lenne.
Sokat segít az ügymeneten az, ha a feltárulkozó úgymond nagy mesemondó vagy éppenséggel jó színész, aki színessé tudja tenni közlendőjét, az óhatatlan holtpontokon tud újítani, hangsúlyt váltani, s a többi, s a többi. Kevesebbet, de azért valamennyit segít az, ha az előadást ügyes kezek mindenfélével, képekkel, muzsikával, ilyen-olyan akciózással illusztrálják. Azzal szemben viszont már lehetnek fenntartásaink, bár sokan hisznek benne rendületlenül, hogy ha mindezt az igyekezetet angyalok kórusa kíséri, szakítja meg olykor, kik elzengik a főszereplő minden nagyszerűségét, s azt a minden esetben szerfelett csekély problematikát, amely egy ilyen remek fazon esetében felmerülhet (a többségük amúgy is rágalom). Mindez azonban fityfenét sem ér azon nem túl titkos aduászhoz képest, mely a szeretet, bizonyos esetekben rajongás képében kerül ki már jóval a parti előtt az asztalra.
Sylvester Stallone valószínűleg minden tőle telhetőt megtesz érdeklődésünk fenntartása érdekében, ám ez nem sok. Amikor úgy érzi, hogy kifárad a móka, rá-, illetve visszatér az apjának simfelésére, amelyből maga is erőt merít, s folytatja ugyanazon lágéban, ugyanazon gesztusokkal ugyanazt a történetet. Nekem nehéz volt mindig minden, soha senki nem hitt bennem, de most itt tartok, az én hitem továbbra is szilárd, vagy valami.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
