Színház

Azok a boldog nyugdíjas évek

Esztrád – nyugdíj revü

Kritika

Többször készített már ugyanazzal az idősekből álló csapattal közösségi színházi előadást Sereglei András, a Káva Színház színész-drámatanára. Az elmúlt tíz évben a csoport tagjai meséltek már a gyerekkorukról, a felnőtté válásukról és a jelenlegi életükről, szóba került 1956, a rendszerváltás és a koronavírus-járvány is.

Most a nyugdíjas éveikről beszélnek, illetve arról a pillanatról, amikor nyugdíjba mentek, és hogy ez milyen változásokat okozott az életükben. S a tizennégy jelenetben (ahogy a korábbi munkáikban is) rácáfolnak az előítéletre, miszerint az idős emberek csak panaszkodni tudnak.

A csoport tagjai fontos munkát végeznek, és nem csak azért, mert közösséget teremtenek maguk és egymás számára, ami ebben a korban önmagában lényeges vállalás. Az idős emberek problémáiról, sőt, úgy általában az idős emberekről társadalmunk hajlamos megfeledkezni. Ez egyfelől a kapitalizmus logikájából következik: a nem aktív munkavállalók statisztikailag nem számítanak erős vásárlóerőnek, így termelésre és fogyasztásra épülő világunk fókuszába az aktív dolgozók kerülnek, és az ő gyerekeik, akiknek igényeit az aktív dolgozók szeretnék maximálisan kielégíteni. Bizonyos tekintetben szerencsésnek is gondolhatjuk az időseket, akikre a gyártók nem kívánják rátukmálni a legújabb iPhone-t vagy Nike cipőt, ám talán épp ez vezet oda, hogy rengeteg esetben a művészet is megfeledkezik róluk, így társadalmi helyzetük, kihívásaik, örömeik és kudarcaik nincsenek megfelelőképp feldolgozva a kortárs műalkotásokban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.