Most a nyugdíjas éveikről beszélnek, illetve arról a pillanatról, amikor nyugdíjba mentek, és hogy ez milyen változásokat okozott az életükben. S a tizennégy jelenetben (ahogy a korábbi munkáikban is) rácáfolnak az előítéletre, miszerint az idős emberek csak panaszkodni tudnak.
A csoport tagjai fontos munkát végeznek, és nem csak azért, mert közösséget teremtenek maguk és egymás számára, ami ebben a korban önmagában lényeges vállalás. Az idős emberek problémáiról, sőt, úgy általában az idős emberekről társadalmunk hajlamos megfeledkezni. Ez egyfelől a kapitalizmus logikájából következik: a nem aktív munkavállalók statisztikailag nem számítanak erős vásárlóerőnek, így termelésre és fogyasztásra épülő világunk fókuszába az aktív dolgozók kerülnek, és az ő gyerekeik, akiknek igényeit az aktív dolgozók szeretnék maximálisan kielégíteni. Bizonyos tekintetben szerencsésnek is gondolhatjuk az időseket, akikre a gyártók nem kívánják rátukmálni a legújabb iPhone-t vagy Nike cipőt, ám talán épp ez vezet oda, hogy rengeteg esetben a művészet is megfeledkezik róluk, így társadalmi helyzetük, kihívásaik, örömeik és kudarcaik nincsenek megfelelőképp feldolgozva a kortárs műalkotásokban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
