De ahogy a vígjáték a régről ismert, önmagában álló formájában lassacskán letűnik, úgy szövi át – ideális esetben legjobb részeivel – az összes többi műfajt. Nem csak a romantikus film elképzelhetetlen már nélküle, de a thriller, sőt a horror is egyre gyakrabban él az eszközeivel, a comic relief vagy egyszerűen csak a kívánt valószerűség eléréséért. A legtöbb hasznot azonban a dráma húzza a haldoklásból, amely évtizedeken át árnyékba szorult, s most bosszúvágyó szeretőként forgatja ki vagyonából a komédiát, és saját tőkéjét hozzácsapva megalkotja az ambivalens érzelmekért rajongó, életszerűséget éhező fogyasztóknak a dramedyt. A zsánert, amelyben nem másokon, hanem magunkon nevetünk és magunk miatt sírunk.
A módszer olyannyira működik, hogy ma már fenntartásokkal fogadunk minden olyan mulatságot, amelynek nem a szenvedés az alapja (gondoljunk csak bele, mennyi létjogosultsága lenne 2023-ban egy Dumb és Dumbernek vagy Csupasz pisztolynak). Valójában egyszerű képlet ez, és mint minden könnyen adaptálható, profitot termelő recept, erősen vonzza a streamingszolgáltatókat. Természetesen dramedyből is létezik csapnivaló, az Apple TV azonban tendenciózusan felszín felett tartja a színvonalat (Dickinson, Az agyturkász a szomszédból, Mr. Corman) – bár az megkérdőjelezhető, hogy mennyire tesz jót az értékítéletnek, ha a mérce a puszta nézhetőség.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
