Dokumentumfilm

Delfin

Pálinkás Norbert: Katinka

  • 2022. május 18.

Kritika

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

A különben tévériportok célratörő realizmusával fogalmazó és a néző nyakába magazinos információ- és főleg képzuhatagot zúdító film metaforikus pillanatai ezek. Előbbi az ember pillanata, aki néz, felismer és lát, utóbbi a másik emberé, akit néznek (látványosságként), felismernek és csodálnak. Mint a delfint.

A Hosszú Katinka pályafutását áttekintő film is erre a kettősségre fókuszál: hogy az egyszerű (na jó, azért sport iránt elkötelezett családja okán annyira mégsem egyszerű), szerény vidéki lány és minden idők legeredményesebb női úszója, a sikerért emberfeletti erőfeszítést és szenvedést vállaló, hírnevével ügyesen bánó Iron Lady ugyanaz a személy. Hírességekről szóló életrajzi filmek buktatója éppen az, hogy sosem a személy, hanem a személy által betöltött szerep híres. A teljesítmény nyűgözi le, az imázs vonzza az embere­ket. Ez a film ugyan kísérletet tesz arra, hogy ugyanazon ember párhuzamos portréit megrajzolja – de nem nyújt lényegesen több információt, mint egy stúdióbeszélgetés, nem kínál olyan nézőpontot, amelyből eddig még nem látott összefüggések tárulnának fel, és érzelmileg nem von be. Ami eddig publikus volt, azt korrektül összefoglalja, ami érzékeny pontnak számít az olimpikon életében (volt férjével, edzőjével való, a bulvármédia által bőséggel, de annak megfelelő színvonalon tárgyalt szakítása), arról továbbra is érintőlegesen és virágnyelven mondják el, ami a külvilágra tartozik – a magánélet védelme szempontjából maximálisan helyeselhető módon, ám semlegesítve ezzel a film fő drámai konfliktusát. Az ugyanis köztudomású, hogy egy élsportoló szó szerint a testét-lelkét, húsát-vérét, fiatalságát, kapcsolatait, magánéletét áldozza a múlékony sikerért. Felemelkedéstörténet sem szól soha másról, mint hogy a tehetség utat tör, elismerést vív ki stb. De mindez csak akkor film (műalkotás), ha van benne megélt és megélhetővé fogalmazott dráma. A többi Telesport.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.