Dokumentumfilm

Delfin

Pálinkás Norbert: Katinka

  • 2022. május 18.

Kritika

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

A különben tévériportok célratörő realizmusával fogalmazó és a néző nyakába magazinos információ- és főleg képzuhatagot zúdító film metaforikus pillanatai ezek. Előbbi az ember pillanata, aki néz, felismer és lát, utóbbi a másik emberé, akit néznek (látványosságként), felismernek és csodálnak. Mint a delfint.

A Hosszú Katinka pályafutását áttekintő film is erre a kettősségre fókuszál: hogy az egyszerű (na jó, azért sport iránt elkötelezett családja okán annyira mégsem egyszerű), szerény vidéki lány és minden idők legeredményesebb női úszója, a sikerért emberfeletti erőfeszítést és szenvedést vállaló, hírnevével ügyesen bánó Iron Lady ugyanaz a személy. Hírességekről szóló életrajzi filmek buktatója éppen az, hogy sosem a személy, hanem a személy által betöltött szerep híres. A teljesítmény nyűgözi le, az imázs vonzza az embere­ket. Ez a film ugyan kísérletet tesz arra, hogy ugyanazon ember párhuzamos portréit megrajzolja – de nem nyújt lényegesen több információt, mint egy stúdióbeszélgetés, nem kínál olyan nézőpontot, amelyből eddig még nem látott összefüggések tárulnának fel, és érzelmileg nem von be. Ami eddig publikus volt, azt korrektül összefoglalja, ami érzékeny pontnak számít az olimpikon életében (volt férjével, edzőjével való, a bulvármédia által bőséggel, de annak megfelelő színvonalon tárgyalt szakítása), arról továbbra is érintőlegesen és virágnyelven mondják el, ami a külvilágra tartozik – a magánélet védelme szempontjából maximálisan helyeselhető módon, ám semlegesítve ezzel a film fő drámai konfliktusát. Az ugyanis köztudomású, hogy egy élsportoló szó szerint a testét-lelkét, húsát-vérét, fiatalságát, kapcsolatait, magánéletét áldozza a múlékony sikerért. Felemelkedéstörténet sem szól soha másról, mint hogy a tehetség utat tör, elismerést vív ki stb. De mindez csak akkor film (műalkotás), ha van benne megélt és megélhetővé fogalmazott dráma. A többi Telesport.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.