Az ironikus hangú elbeszélésből megismerjük a főhős gyerek- és ifjúkorát, felnőtt életét és családalapítása történetét, majd az antikváriusi pályáját az 1977-es indulástól 2002-ig, amikor is tönkrement az árvíz miatt (később Szász Svájc egyik kis településén tudott újra boltot nyitni – szerényebb körülmények között). Az élettörténet azonban a XXXVIII. fejezetben egy mondat közben megszakad; Paulinit épp nyomozók keresik fel, mert szerintük verekedésben vett részt a fia, Julian.
Az első részben megismerjük a különc főhőst, aki kizárólag a könyvekért és a könyvek világában él: már ifjan elhatározza, hogy Olvasó lesz, semmi más. Küldetését abban látja, hogy gyűjteményével megmenti a jövőnek az irodalom, a filozófia és a művészettörténet legjavát. Ugyanakkor nem tiszta tudásvágy, hanem hiúság és gőg is vezérli az ismeretszerzésben. Öntörvényű ember, aki távolságot akar tartani az államtól, a rendszertől, megmozdulásokban még ’89-ben sem vesz részt, újságot nem olvas. Nincsenek barátai, sorsa alakulásában azonban fontos szerepet játszanak az idősebb, érett nők: mindenekelőtt Frau Kate, a panzió tulajdonosa, aki anyja helyett anyja, és Frau Kossakowski, aki nemcsak az antikváriusi szakmába vezeti be, hanem hangversenyre, képtárakba és múzeumokba jár a fiatal „munkásfiúval”. Norbert Paulinit akár rokonszenvesnek is tarthatnánk, ha nem keltene némi gyanút, hogy egy idő után kisöpri a magánkönyvgyűjteményéből a világirodalmat, és csak a német műveket tartja meg, „hogy tisztán tartsa a nyelvérzékét”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
