Magyar Narancs: Ön írta a forgatókönyvet, de a film Szentpáli Gábor és Sipos Gábor ötletéből született. Hogyan?
Csáki László: Sipossal korábban dolgoztam már együtt A hangya és a tücsök című kisjátékfilmen és a Bádogváros című rövid dokumentumfilmen. 2006 nyarán egyszer csak felhívott azzal, hogy van egy remek témája: barátjával, Szentpáli Gáborral kezdtek el beszélgetni az egykori hamis vonatjegyekről. Valóban érdekesnek hangzott, közben pedig beugrott, hogy nekem is van tapasztalatom ezekkel.
MN: Hova utazott hamis jegygyel?
CSL: Párizsba, 1998 őszén. A kilencvenes években olyan volt a légkör itthon, hogy nem is gondolkodtam azon, hogy mindez törvénysértő, és talán nem kellene. Körülöttem szinte mindenki így utazott, én is egy ismerősömtől kaptam meg a telefonszámot, amit hívnom kellett a jegyekért. Máshogy egyszerűen nem tudtam volna utazni: egy vonatjegy Párizsba körülbelül kétszer annyiba került, mint egy havi albérlet, és a busz sem volt olcsóbb. Akkor még nem hallottam lebukásokról sem, úgyhogy én is hamar intéztem magamnak egy jegyet, de a határhoz közeledve már nagyon be voltam szarva. Apukámnak mondtam, hogy vigyen el Hegyeshalomra, hogy ott szállhassak fel a vonatra. Nem értette, hogy miért nem megyek eleve Budapestről, de valahogy meggyőztem, hogy így olcsóbb. Azt tudni lehetett, hogy amíg az országhatárt átlépve nem ütik rá a jegyre az első pecsétet, addig zizi van, ha viszont az első kalauzon átcsúszunk, a többi már nem fog akadékoskodni, mert a pecsét hitelesíti a hamis jegyet.
Kritikánk a filmről itt olvasható:
MN: A film egy kicsit korábban, 1988-ban kezdődik, amikor ön 11 éves volt. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
CSL: Ötödik-hatodik osztályosként a saját szintemen éreztem, hogy mintha lazulna a rendszer. Az emberek beszédesebbek lettek körülöttem; a szülővárosomban, Mosonmagyaróváron szemtanúja voltam, hogy a keletnémetek napokig táboroztak a házunk melletti erdőben, majd amikor kinyílt a határ, autót-sátrat hátrahagyva mentek át. 1988-ban jártunk először Ausztriában, emlékszem rá, ahogy beleszagoltam a levegőbe, és éreztem, hogy itt még annak is más az illata. A boltban tömve voltak a polcok, úgy ettük a Bountyt, mintha az a világ csodája lenne. Az egyik osztálytársam hozott egy dobozos Fantát, szájtátva nézte mindenki. Harminchatan voltunk, tehát nem juthatott mindenkinek, de a lányok a nagyszünetben elvonultak a vécére, és megitták az egészet. Éreztük rajtuk a műnarancs illatát, ők számítottak a legmenőbbeknek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
