Phillips vígjátékokkal (Cool túra; Másnaposok-sorozat; Starsky és Hutch) szerzett nevet magának, csak azután fordult a hírhedt képregényfigurához, hogy megcsömörlött a műfajban. Már eleve Joaquin Phoenixszel a fejében írta meg a forgatókönyvet, aki véletlenül épp egy komolyabb figurára vágyott. A Warner Bros. és a DC félszívvel, de beállt a projekt mögé, elsősorban azért, mert a hatalmas költségvetésű, színes-szagos képregénymozijaik (Az Igazság Ligája; Batman Szuperman ellen) mind földbe álltak. Phillipsnek közepes költségvetést és szabad kezet adtak – a többi pedig már történelem. A 2019-es Joker az év egyik legnagyobb sikerévé vált, s csak idő kérdése volt, meddig rágják Phillips fülét: „Hé, van benned még egy Joker-film?” De a Kétszemélyes téboly nem olyan folytatás, amilyet a rajongók akartak, inkább olyan, amilyet a világ megérdemel.
Hogy a második rész végül „jukebox-musical” lett, elsőre meglepőnek tűnhet, valójában kompromisszum ahhoz képest, hogy eredetileg Broadway-darabot terveztek. Már az első résznek is fontos eleme volt, hogy a súlyos személyiségzavarban szenvedő Arthur Fleck szemszögéből látjuk a dolgokat, akkor azonban a mocskos realizmus és anarchia ellenpontozta a szubjektív nézőpontot. Ezúttal viszont csúcsra jár a dolog: Fleck jó magaviselete miatt csatlakozhat egy énekkarhoz, ahol találkozik Lee Quinzellel (Lady Gaga). A kettejük közötti szimpátia hamar őrült szerelembe, vagy inkább szerelmes őrületbe fordul, innentől pedig nincs megállás: Fleck zenés show-műsorokba képzeli bele magát. Persze ezt is csak olyan jól műveli, mint a viccmesélést – aki tehát elfogadta a musical műfaját, azzal is meg kell barátkoznia, hogy a Kétszemélyes téboly egy rossz musical; ordít róla, hogy szántszándékkal hamis, elcsúszott és ócska. Csakhogy a Joker 2 a közel két és fél órás játékideje alatt sem tud igazán izgalmassá válni: a csorba éneklés mellett a film nagy része egy unalmas és túlnyújtott tárgyalótermi dráma, amelynek során a saját ügyvédjének felcsapó Fleck magával, a váddal és az esküdtszékkel is azon viaskodik, hogy ő voltaképp Joker-e vagy sem. Mintha az alapanyaggal birkózó Phillipset figyelnénk: Joker egyik vonzereje ugyanis egyértelműen a féktelen és kiszámíthatatlan őrület volt, az, hogy fogalmunk sincs róla, ki is ő, honnan jön, mit akar és miért. Azzal, hogy sorsdrámának beillő előtörténetet tolt a figura alá, épp ezt lúgozta ki – igaz, a jellemábrázolás serpenyőjébe sikerült érdekes dolgokat pakolnia. A második részre azonban már a főszereplőhöz hasonlóan maga a rendező is megkérdőjelezi saját hőse létjogosultságát. Ez a „ki is vagyok én valójában” vívódás azonban a maga posztmodern mókolásával együtt sem elég arra, hogy fenntartsa a figyelmünket. Lady Gaga Harley Quinn-parafrázisa egy fokkal izgalmasabb, ő viszont egyszerűen nem kap elég teret és játékidőt ahhoz, hogy kibontakozhasson. Ugyanakkor e mozi is remekül mutatja be, hogyan képes egyetlen ember – hívhatjuk őt Jokernek, Trumpnak vagy Orbánnak is – mindent cirkusszá változtatni maga körül. Egy normális világban ugyanis Joker őrültnek számít.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
