Rádió

Gazdagréti mitológia

Monstre Szomszédok-podcast

Kritika

Kell-e egyáltalán beszélnünk 2023 vége felé a lassan negyedszázada befejezett Szomszédokról?

Rengeteg érvet lehetne felhozni a nemleges válasz mellett. Elsősorban talán azt, hogy egy nem, vagy nem úgy létező ország, nem úgy létező fővárosának ugyancsak nem úgy létező lakótelepéről előadott, túlgondolt és alulesztétizált sztorifolyamról sok mindent el lehet mondani, de hogy hiteles kordokumentum lenne, azt talán a legkevésbé. Illetve, ha mégis kordokumentum, akkor legfeljebb csak járulékosan, az alkotói szándéktól javarészt függetlenül az.

Akárhogy is, úgy tűnik, hogy Horváth Ádám tizenhárom éven és 331 részen, azaz fejezeten át futó szériája olyan mélyen bevésődött a tudatunkba, hogy bizonyos képsorait, visszatérő fordulatait, jellegzetes figuráit ma sem tudjuk kiverni a fejünkből. A Filmbarátok néven futó podcast stábja nemrég egy megdöbbentően részletes kísérletet tett arra, hogy felfejtsék a Szomszédok-jelenség különböző rétegeit. Állításuk szerint másfél évig készültek a beszélgetésre, és 290 percen keresztül elemezték a teleregényt.

De ér ennyit ez az egész? Erre csupán érzelmi választ lehet adni: ha nekünk magunknak fontos, akkor igen. Márpedig a podcast résztvevői számára úgy tűnik, meghatározó alkotás a Szomszédok. Azt ugyan nem tudjuk meg pontosan, hogy kik a beszélgetők – egyedül Szöllőskei Gábort, a VOX mozimagazin főszerkesztő-helyettesét mutatják be –, minden­esetre freddyD és Tibor is megvallják az adás első perceiben, hogy ők bizony fanok. Ezzel az alapállással eleinte úgy tűnik, nem is lesz könnyű egy többórás kivesézésnek nekifutni, az első félóra picit döcögősebb is még, érezhetően keresik a hangot és a fogást a műegész átfogó értelmezéséhez. Üde színfolt Ivancsics Ilona, a sorozatbeli Vágásiné Jutka rövid megszólalása, kellemes, ugyanakkor mértéktartó visszaemlékezése a „nagy időkre”. Valahol az első óra közepén végül is magára talál az eszmecsere, és az ironikus mellékzöngéket sem nélkülöző rajongói nézőpont mellé feljön egy távolságtartóbb, elemzői megközelítés is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.