Vass Szabolcs számítógépes grafikával kollázsokat kezdett készíteni tipikus vajdasági mondásokból, frázisokból és régimódian giccses angyalkás képecskékből. A korszerű giccs sokkal rafináltabb – ez itt naiv ó giccs, amilyet élőben már ritkán látni. Susan Sontag fogalmával élve: nekünk ez camp, idézőjelek közé tett és immár reflektálhatóvá vált ősgiccs, amelynek tanúságereje van.
Alulfizetett alkalmazottak, elhasznált vizsgálati eszközök, hajszolt, kialvatlan rezidensek és a frissen szült anyukára szakadó plafon.
Michael Bay a filmrendezők Henry Fordja, aki nézőinek minden igényét ki tudja elégíteni, ha azt az egyet kérik tőle, amit előállítani képes. A pénz nem akadály, akár ez is lehetne a filmjeinek alcíme, hiszen castingra, sportautókra, lenyűgöző helyszínekre sosem sajnálja a büdzsét, a legtöbbet persze ezek felrobbantására költ.
Vannak kiállítások, ahol megtekinthető valamely Nagy Ember karosszéke, töltőtolla, kalapja, tajtékpipája… De mi tud elárvult tárgyakból kiderülni az egyetlen fontos dologról: az életműről? Azonkívül, hogy megélhetést biztosít helyi erőknek? Ilyen turisztikai célpont ma Fårö szigete, amely egykor Ingmar Bergman ihletője, lakhelye, menedéke, filmjeinek emblematikus színhelye volt.
A kortárs képzőművészet egyik világsztárja, a sokak által a legjelentősebb 20. századi angol festőként számon tartott David Hockney Magyarországon legutóbb akkor került be a hírekbe, amikor 2018-ban az Egy művész portréja (Medence két alakkal) című 1972-es művét a Christie’s aukciósház New York-i árverésén 90,3 millió dollárért adták el, amivel Hockney elhódította Jeff Koonstól (akit idehaza még mindig leginkább Staller Ilona egykori férjeként és megszobrászolójaként ismer a többség) a legdrágább élő művész státuszát.
A legbiztonságosabb eltűnni a tömegben – állítja A gyanú első évada, de nem valószínű, hogy ezt magukra is így értik az alkotók.
Raphaëlle (Valeria Bruni Tedeschi) nem akarja tudomásul venni, hogy házastársa, Julie (Marina Foïs) elhagyni készül őt. Minden módon akaszkodna narcisztikus rigolyáit tovább tűrni nem hajlandó párjára; egy őt érő banális, de egziszteciális következményekkel járó baleset (könyökét töri a grafikusnő) felettébb alkalmasnak látszik, hogy a természetes módon felébredő sajnálatot és együttérzést kihasználva visszahódítsa (de legalább még egy kicsit magához láncolja) szerelmét.
Egyelőre csak a kiskorúaknak szánt kiadványokra vonatkozik a „gyermekvédelminek” titulált törvényhez kapcsolódó rendelet, mely szerint „születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, a szexualitást öncélúan ábrázoló, valamint a homoszexualitást megjelenítő, illetve népszerűsítő” termék csak zárt csomagolásban forgalmazható, illetőleg iskolák és templomok 200 méteres körzetében még úgy sem.
A kényszer szülte ugyan, de vitathatatlan, hogy a százszázalékosan járványbiztos projekt egészen különleges – és remélhetőleg a főváros kulturális életében maradandó nyomot hagyó – élmény, meditatív én-idő.
Parr akkor kezdett igazán ismertté válni Magyarországon, amikor ide is betörtek a digitális fényképezőgépek.
E melankolikus, komótos film egyszerűnek látszik. A gyászba dermedt Kafuku, aki két éve vesztette el feleségét, Hirosimába utazik, hogy nemzetközi szereplőgárdával megrendezze a Ványa bácsit.
Nagyon szimpatikus, hogy a Radnóti Színház külső játszóhelyei rendre teret adnak a független színházi alkotóknak, mutatva, hogy a Kováts Adél vezette intézmény a tettek szintjén is szolidáris e lassan teljesen kifosztott szcénával.
