Hozzáment egy dúsgazdag egyiptomi üzletemberhez, és élhette volna az unatkozó milliomosfeleségek életét, de nemcsak a szépsége volt kivételes, hanem a karaktere is: az az öntudatos, magától értetődően független, alkotó életre igényt tartó nő, aki ő volt (a gyerekként elszenvedett abúzuson is felülkerekedve), csak jó két évtizeddel később kezdett megjelenni. Visszaköltözvén Párizsba, majd második férjével Londonba, keresett reklámfotósként dolgozott a Vogue-nak, és művészeti mozgalmak részeseként egy szabadabb világ eljövetelét remélte. Ám kitört a 2. világháború.
Mármost az idáig leírtaknak nagy része nem említtetik a filmben, legfeljebb megfejtendő utalásként – de hiányzik belőle. Van helyette egy vissza-visszatérő, mint lassanként kiderül: képzeletbeli szituáció, amelyben egy újságírónak látszó fiatalember kérdezgeti a már idős, a szakmával régen felhagyó, el is feledett fotóművészt, a 20. század egyik legjelentősebbjét, hogy miért is ment el a háborúba, minden tiltás és akadály ellenére egyenesen a frontra, harcot és halottakat, szenvedést és romokat, felszabadítást és a koncentrációs táborok felfedezésének döbbenetét megörökíteni – és nem szabadulni tőle soha.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
