Film

Illúziók nélkül

Natalija Vorozsbit: Rossz utak

  • 2021. augusztus 11.

Kritika

Az Ukrajna keleti részén (a nyílt vagy burkolt, de következetesen letagadott orosz be­avatkozás folyományaként) állandósult polgárháborús állapotok legrombolóbb következménye nem az anyagi javakban, politikai szuverenitásban, társadalmi kohézióban esett (egyébként jóvátehetetlen) kár, hanem a mindenkit deformáló polgárháborús (gyanakvástól, gyűlölettől, bosszúvágytól terhelt) tudatállapot kialakulása. Amely belülről mérgez. A drámaíró Natalija Vorozsbit első, máris markáns szerzőiségről tanúskodó filmjét ez a tudatállapot hatja át.

Négy, egymáshoz közvetlenül nem, ám az egyes motívumok szintjén nagyon is szorosan kapcsolódó történetet látunk, amelyek egyszerre reálisak, sőt egészen naturálisak, mégis abszurdak; véresen komolyak, mégis van bennük valami sárfekete, pokoli humor. A keretként is felfogható első, ill. negyedik etűd Örkény és Mrożek nyomdokain halad: lehetetlenül idétlen helyzetekben egyre növekvő fenyegetést él át az egyik fél, míg a másik ezt élvezi, és nem tudhatjuk, hogy a piszlicsáré vita végén nem folyik-e majd vér. A „határon” (mármint Ukrajna és Ukrajna, vagyis az oroszokhoz húzó, szakadár fegyveresek által ellenőrzött Ukrajna határán) tévedésből a felesége útlevelével átkelni akaró iskolaigazgató kéjes szívatása, és az elütött tyúk miatt kártérítést merő jóindulatból felajánló (ha jól sejtem, orosz) autós nő kifosztása és megalázása a társadalomban fortyogó, kezelni nem tudott vagy akart indulatokat tükrözi. És még csak nem is a fronton vagyunk. Az első részben az éppen a géppisztoly csöve előtt álló igazgató felfedezni véli kiskorú tanítványát a katonai bódéban. Talán éppen azt, aki a második részben – orosz – katona szeretőjére várakozik önáltató ragaszkodással, ám hiába. A szokványos kamaszlázadásnak és az önfeladásig elszánt partnerkeresésnek a háború kontextusa a totális reménytelenség perspektíváját adja.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.