Film

Illúziók nélkül

Natalija Vorozsbit: Rossz utak

  • 2021. augusztus 11.

Kritika

Az Ukrajna keleti részén (a nyílt vagy burkolt, de következetesen letagadott orosz be­avatkozás folyományaként) állandósult polgárháborús állapotok legrombolóbb következménye nem az anyagi javakban, politikai szuverenitásban, társadalmi kohézióban esett (egyébként jóvátehetetlen) kár, hanem a mindenkit deformáló polgárháborús (gyanakvástól, gyűlölettől, bosszúvágytól terhelt) tudatállapot kialakulása. Amely belülről mérgez. A drámaíró Natalija Vorozsbit első, máris markáns szerzőiségről tanúskodó filmjét ez a tudatállapot hatja át.

Négy, egymáshoz közvetlenül nem, ám az egyes motívumok szintjén nagyon is szorosan kapcsolódó történetet látunk, amelyek egyszerre reálisak, sőt egészen naturálisak, mégis abszurdak; véresen komolyak, mégis van bennük valami sárfekete, pokoli humor. A keretként is felfogható első, ill. negyedik etűd Örkény és Mrożek nyomdokain halad: lehetetlenül idétlen helyzetekben egyre növekvő fenyegetést él át az egyik fél, míg a másik ezt élvezi, és nem tudhatjuk, hogy a piszlicsáré vita végén nem folyik-e majd vér. A „határon” (mármint Ukrajna és Ukrajna, vagyis az oroszokhoz húzó, szakadár fegyveresek által ellenőrzött Ukrajna határán) tévedésből a felesége útlevelével átkelni akaró iskolaigazgató kéjes szívatása, és az elütött tyúk miatt kártérítést merő jóindulatból felajánló (ha jól sejtem, orosz) autós nő kifosztása és megalázása a társadalomban fortyogó, kezelni nem tudott vagy akart indulatokat tükrözi. És még csak nem is a fronton vagyunk. Az első részben az éppen a géppisztoly csöve előtt álló igazgató felfedezni véli kiskorú tanítványát a katonai bódéban. Talán éppen azt, aki a második részben – orosz – katona szeretőjére várakozik önáltató ragaszkodással, ám hiába. A szokványos kamaszlázadásnak és az önfeladásig elszánt partnerkeresésnek a háború kontextusa a totális reménytelenség perspektíváját adja.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.