Tévésorozat

Post mortem

A híd alatt

Kritika

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A Columbine középiskolai ámokfutásért felelős Eric Harris és Dylan Klebold például az erőszakos videójátékok, a goth- és heavy metal zene rajongói voltak (a témáról Gus Van Sant készített filmet Elefánt címen). A West Memphis-i hármak esetében pedig a botrányos nyomozati munka és a hiányos bizonyítékok ellenére azért tartóztatták le Damien Echolst, Jessie Misskelley Jr.-t és Jason Baldwint, mert afféle metalheadekként kilógtak az arkansasi kisvárosból – mindenki furcsának tartotta őket, ettől pedig csak egy ugrás, hogy megkapják a sátánista bélyeget (az évtizedek óta húzódó ügyről Joe Berlinger és Bruce Sinofsky Paradise Lost címmel három remek dokumentumfilmet is készített). Az, hogy a durva zenék, játékok vagy filmek valóban erőszakossá tesznek-e bárkit is, még mindig nem bizonyított, ennek ellenére továbbra is népszerű minden bajok forrását arra visszavezetni, hogy ki mit hallgat vagy néz a szabadidejében.

A híd alatt főszereplői például a gengszterrap rajongói: bálványukként tisztelik The Notorious B.I.G.-t. Hasonló idolként néznek fel John Gotti maffiafőnökre és Scorsese gengszterfilmjeinek hőseire. Ez az egész maffiásdi persze csak álarc: a lányok egy bentlakásos gyermekotthonban élve nem sok szeretettel és gyengédséggel találkoznak, s ily módon igyekeznek felvértezni magukat a további csalódásokkal szemben. A keménykedésből és mások szekálásából pedig hamar bullying lesz, s könnyen megtörténik a tragédia is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.