A Columbine középiskolai ámokfutásért felelős Eric Harris és Dylan Klebold például az erőszakos videójátékok, a goth- és heavy metal zene rajongói voltak (a témáról Gus Van Sant készített filmet Elefánt címen). A West Memphis-i hármak esetében pedig a botrányos nyomozati munka és a hiányos bizonyítékok ellenére azért tartóztatták le Damien Echolst, Jessie Misskelley Jr.-t és Jason Baldwint, mert afféle metalheadekként kilógtak az arkansasi kisvárosból – mindenki furcsának tartotta őket, ettől pedig csak egy ugrás, hogy megkapják a sátánista bélyeget (az évtizedek óta húzódó ügyről Joe Berlinger és Bruce Sinofsky Paradise Lost címmel három remek dokumentumfilmet is készített). Az, hogy a durva zenék, játékok vagy filmek valóban erőszakossá tesznek-e bárkit is, még mindig nem bizonyított, ennek ellenére továbbra is népszerű minden bajok forrását arra visszavezetni, hogy ki mit hallgat vagy néz a szabadidejében.
A híd alatt főszereplői például a gengszterrap rajongói: bálványukként tisztelik The Notorious B.I.G.-t. Hasonló idolként néznek fel John Gotti maffiafőnökre és Scorsese gengszterfilmjeinek hőseire. Ez az egész maffiásdi persze csak álarc: a lányok egy bentlakásos gyermekotthonban élve nem sok szeretettel és gyengédséggel találkoznak, s ily módon igyekeznek felvértezni magukat a további csalódásokkal szemben. A keménykedésből és mások szekálásából pedig hamar bullying lesz, s könnyen megtörténik a tragédia is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
