Koncert

Karlengetés helyett

Pantera

Kritika

Kevés név erodálódott jobban, nem csak a metál, de általában a popzene történetében a Panteráénál.

F

otó: A tagság egyéb projektjeinek alacsony minősége nem is lenne akkora baj, mint az, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt években már csak egy nagyon jól meghatározható kör használja azt a konföderációs zászlót, amelyet a 2004-ben a színpadon agyonlőtt Dimebag Darrell még a gitárjára is büszkén nyomatott rá. A Panterával együtt ráadásul a hagyományos metálzene is egyre jelentéktelenebb lett, a zenekar pedig értelemszerűen nem tudta építeni a saját örökségét úgy, hogy Dimebag évek óta halott, testvére, Vinnie Paul dobos 2018-ban szívproblémák miatt halt meg, a harmadik fontos tagnak számító Phil Anselmo énekes pedig főleg azzal tudta felhívni magára a figyelmet, hogy 2016-ban egy Los Angeles-i koncerten, karlengetés közben azt kiabálta, hogy „white power”. Ennél jóval kevesebb is elég ahhoz, hogy a világ boldogabbik felén töröljék az embert a potenciálisan meghívható fellépők listájáról.

A Panterában az volt a trükk, hogy nem lehetett sehonnan törölni, hiszen 2003 óta nem létezik, és amikor Vinnie Paul meghalt, már fel sem merült senkiben az újraalakulás lehetősége. A Pantera ugyanis ő és Dimebag Darrell zenekara volt még akkor is, ha a korai, kissé hajmetálos hangzást Anselmo érkezésével vették sokkal maszkulinabbra, megteremtve ezzel a hagyományos metálzene stadionok megtöltésére is alkalmas, talán utolsó zenekarát.

Szóval a Panterát némi megrökönyödésre alapította újra Phil Anselmo úgy, hogy a tagság fele már nem él. Így viszont ellenkezni sem tudtak az ellen, hogy Anselmo leporolja a régi logót, bevegye a főleg Ozzy mellől ismert Zakk Wylde-ot gitárosnak és az anthraxos Charlie Benantét dobosnak. A basszusgitáros Rex Brown ugyan alapító tag, de a basszusgitárosok többségéhez hasonlóan vele kiemelten még a csúcsévek alatt is csak kevesen foglalkoztak.

A 2022 végén indult turné budapesti állomása előtt már alig lehetett találni radikális ellenpanterást, az elsőként bejelentett május 30-i dátumra pedig olyan szépen elfogytak hónapokkal korábban a jegyek, hogy gyorsan lekötötték a szervezők másnapra is Anselmóékat. Itt érdemes megjegyezni, hogy eredetileg sem szünnapot akartak tartani, de Bécsben még januárban úgy döntöttek, hogy a náci incidens nyomán ott ne koncertezzenek. (Hasonló okok miatt buktak egyébként két német fesztiválfellépést is nyárra.)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)